KILENC

 

Nincs "igaz", semmi sem "igaz"! - kiáltottam. Mi ez a film? Nem volt értelme, magyarázata. Nem volt eredetije, legalábbis nem látszott. Bekapcsoltam a kis super-optot. Nem vártam-semmit. Megoldást végképp nem. És mégis... Hallhattam. És mutatták.

St. Even szigetén a St. Yvenről kilőtt egyetlen rakéta (akkor még nem tudtunk a Marquebeqe parti vizeibe beleeregetett traquetókról, quarettákról, St. Yven nevetséges kudarcáról és tragikus szenvedéseiről), a nekünk szánt egyetlen rakéta egy elhagyott öbölbe vágódott be, ahol egy nő fürdött; személyazonosságát még nem sikerült megállapítani, ő a St. Yven-belhábo-rú egyetlen St. Even-halottja. Feltehetően idegen, hallottam a közleményt. A Stevenson Év ma este kezdődő ülésszakára érkezett, és Hyde-kutató; a Hyde-probléma és a szépség (Dyeh) problematikája című előadástervének kézirata volt vele; a lapok szétszóródtak. A "Dyeh" szó különös, szép rejtély - egyelőre nem tudnak rá magyarázatot. Majd egy kis szünet után... az opt ezüstösen villódzott... mutatták az arcát. Dyeh volt az... és most már mondták is, hogy Lady Anes.

Lady Anes! Ennek nem volt értelme. Keresték viszont Lord Anest, aki feltehetően a szigeten tartózkodik. Felhívták, jelentkezzen a... Elzártam az optot.

Most aztán mi legyen? Meg kellett volna kérdezni 132

a Szolgálatot; de a sea-talkie-m elveszett. Elvették? Fogalmam sem volt. Katapultáláskor tűnt el? Egyre szomorúbb lettem. Steve sem volt sehol. Nem emlékeztem rá, mikor tűnt el... Egyáltalán. . . még furcsább lett minden. Dyeh PÉG-jén az a film... Dyeh halálát jelentette. Csend volt. Most magam vagyok, éreztem. Hanem akkor valami moccant...

Steve? Visszatért? Honnan? Elindultam kifelé... kibiztosítottam a 250-oidert, melyet Dyeh holmija kőzött találtam. Levelek voltak ott még, bizonyos Lord Snae levelei. Szerethette Dyeh ezt a lordot. Sebaj. A falhoz lapultam.

Dyeh PÉG je megszólalt. Dyeh hangján. Kacagott. Kintről a neszezés most erősebben hallatszott. Dyeh hangja csábítóan megtévesztő volt; aki jött, elindult feléje.

Láttam már. Synev volt az. Közeledése semmi jót nem ígért. Kezében thin-kés volt. És kézigránát-alma. Idegen gyártmányú. Talán Dyeh rendezett be itt egy kis arzenált. Vagy a marquebeqe-iek gyártmánya. Sy-nev határozottan Dyeh felé ment. Lőttem. Lőttem, és megperdült. A Para-pontját találtam el. Furcsa kis büszkeség volt ez bennem, mint amikor valaki elkezd beszélni az "ottaniak" nyelvén. Még egyszer lőttem. Tudtam, a Galaxa-pontot találom. A Meta-pontot már nem kellett bántanom. Synev Para-pontja egyébként a szíve táján volt. Holtan rogyott össze.

Nem volt több maradásom. Fájt a búcsú a ház mögötti forrástól. Még egyszer belemerítettem arcomat, mintha sokkal többtől búcsúznék. De elszánt voltam, az is kétségtelen. Bokámra rátapadt egy frissen lehullt levél. Ahogy le akartam pöccinteni, hátrapenderült a sarkamhoz. Hagytam.

Futva indultam hegynek fel, az erdőn át. Fogalmam sem volt, mihez kezdhetek. Dyeh noteszában találtam pár címet, ám ezek mind bent voltak St. Even Cityben. Meglátjuk, biztattam magam. A placebóba taszítottam a 250-oidert. Elértem a dombtetőt. Körülnéztem. A parti őrség hajói békésen lengedezni látszottak. Szorongatóar szép volt a tenger. Gyönyörűséggel szürcsöltem a langyos levegőt, és elfogott a teljes magány semmihez sem hasonlítható érzése. Szép tiszta nap volt, nem tudom, melyik hónapbanjártunk itt, vagyis a hónap mitjelen-tett; csupa cirpelés volt a lomb s a fű, és édes illat szállt. Rengeteg fokát és színárnyalatát figyelhettem meg az alkonyi félhomálynak. A távolban erős, sárgásbarna fény izzott, mint valami tűzvész elfakult lángfüggönye. Valóban senki se mászkált erre, egyedül voltam. Ez megnyugtatott. Dyeh noteszában a következő neveket találtam (lakcímekkel): Berytl; Veyns; magas körök, nem mondom. Sonroyb! Őt választottam. Egy Y2-es! Raegg-voult Scotch hajdanidején éreztem magam, ahogy a 250-oidert placebómban szorongatva (hogy ne szóljon akkorát netán; a tompítót is elvesztettem) a bozótban lapultam. Gyönyörű gyöngypikkely-zöldezüst Car-motion Leldland jött a sztrádán. Megállítottam. Jámborul álltam ott, a placebóval mintha a karom lett volna felkötve. A Leldland kormánya mellöl kiszállt egyjellegtelen külsejű, ősz férfi. Jeleztem neki: szálljon vissza, és vigyen be St. Even Citybe. Érződött rajta a hadiállapot megannyi fontoskodása. Igazolványom kérte; két lövésem végzett vele. Bevonszoltam a bozótba, gallyakat és hullt kora-lombot szórtam rá. A Leld-land mindig kedvenceim közé tartozott. Ebben a példányban sem csalódtam most. Bármely globáltérben Leldland a Leldland, tudtam jól. Suhantam.

Ennivaló is volt a létszeregytárban. (Inkább ennivalónak neveztem, mint létszeregynek.) A Sonroyb-rezidencia már a közelben volt. Lassítottam, hogy gondolkodhassam. Belelapoztam a kocsinaplóba. A jellegtelen küllemű ősz úr ismeretségi köre sajátos - és meghökkentő! módon egyezni látszott Dyehéval! Ott volt Berytlék, Veynsék és Sonroybék neve az ő noteszában is. Ez legalábbis elgondolkóztatott. Tétováztam. Most mi legyen? Ki volt ez az ember? Mit kell tudnom róla, hogy esetleg megszemélyesítsem? Látták-e valaha is, akikhez igyekszik?

És most, tulajdonképpen háború idején, mit kocsikázik ilyen elegáns Leldlanden bárki blokádtérlakó? Hiszen könnyen lehettünk marquebeqe-i, netán egyéb eredetű blokád alatt. Meglepett, mennyire úgy gondolkodom most már sokadszor, mint egy igazi helybeli.

És csaknem azt mondtam: istenkém, teremtőcském, csak ezt ússzam meg, én ugyan többé... Rohadjon meg a tudomány ott, ahol van! Bekapcsoltam a Leldland optját. A huszonhetes csatornán helyi hírek mentek mindig, akár egy villanyújság. Képemet láttam viszont - Lord Anes. Hát igen, most már az lepett volna meg, ha Lord Snae-nek mutatnak. ,

Mutatták azonban Roselandet is! Tejó megtestesű-lés, kiáltottam, mint aki egy hatzsarus útzáron huppan keresztül, ez Lord Snae? Ige, ne hirdesselek...! Ez volt Lord Snae.

Nem annyira az értelmemet használtam. PÉG-emen kívül voltam. Ezt higgadt állapotnak is nevezhetem. Alighanem tőlem függetlenül, de nem biztos: ejtőernyős ereszkedett le a közeli domboldalba. Néztem a szép színes gombát. Gyönyörködni azért csak szabad. Az én Roseland barátom - Lord Snae. És Dyeh-a feleségem? Vagy micsoda? Jól mondják ezek? Nem a húgommal tévesztik össze? Minden kitelik.

Telt az idő, ám a Leldland suhanása ezt cáfolni látszott s hallatszott. Az opt plasztoképéről azt is megtudtam, miért olyan szép halott Dyeh, még külön is; és miért maradt ennyire jó egészségben: a St: Yven-ről kilőtt parafringilloida (szigetrakéta volt a számomra nem egészen logikusan közkeletű neve) csak a légnyomásával szorította túl erősen a globálszínhez. Ez sem okozott volna feltétlenül halált, ha a halántékára nem bukik egy Indicata austrolocata (kéklebenyű bőrmadár; ebből meg az ausztrál-utalás hiányzott nekem, s az indigót is talán önkényesen használta a zoológia, sebaj), ez bezúzta. De jobb felől mutatták, és onnét rendes volt.

Dyeh, sose voltál ilyen rendes, életedben. Lady Anes! Még hogy. De Roseland... Hát ezen el kellett gondolkozni. Roselanddel ezt meg kell beszélnem, határoztam el. Berytl, Veyns, Sonroyb.

Az ejtőernyős most valami furcsa eszközzel ismét felszállt, s mintha sárkányrepülésbe csapott volna át. Nem volt vitás, kiszúrta a Leldlandet. Egy pillanatig azon voltam, thin-sugárra állítom át a 250-oidert, de mást határoztam; mert ha kiszúrt a gombafiú, rég le-adózhatott, akkor meg...? Bíztam valami más fordulatban. Nem is csalódtam. A "sárkány" leszállt a Carmotion mellé. Természetesen lassítottam, majd a gurulás is abbamaradt. Persze hogy volt adó a fiúval; akit egyébként Boyrnons-nak hívtak. Egy Y6, gondoltam; de csak ahogy egy nyaralás utolsó napján még megtanul az ember két ételárat, és megkocogtat hozzá egy utcatáblát: "Tálalva van!"

- Üdv, Y3 - mondta. - Minden rendben?

- Sonroybéknál is? - kérdeztem.

Vigyorgott.

- Készül az expedíciós kommandó - felelte. - Üdv, Y3!

Avval elvitorlázott.

Ugyan miért lepett volna meg az epizód? Más dolgom is volt. A láthatáron kibontakoztak a Sonroyb-rezidencia körvonalai.

Szép hely ez a St. Even. Komolyan kértem volna tudományos szolgálati ideosztásomat, ha a physico-michaelemet nem ismerik már ennyien. Bár valami Lord Esan nyugodtan feltűnhet itt... esetleg tűzkuta-tóként.

Oda ne hányjak; a Sonroyb-rezidencia annyira szép volt. Mintha fekhdu-marcipánból gyúrták volna kínos kézmosások után. És a cukrász szépérzékből le is nyalta volna; nem tudni, melyik fél előnyére. Az épületek nem lettek érdesebbek és férfiasabbak tőle, annyi bizonyos. Az úton kocsik sokasága állt: Boysvert Mo-xinok, Austin Ifargók, Cooper Modulok, Ufficionik, Layyerrik.

Volt egy társaság, az biztos. Ez az volt.

Lassan továbbgurultam. Így kerültem meg az épületet. Nem láttam sehol lézerpisztolyos őröket. Visszagördültem a szuperrácsos kertkapu elé. A park mélyén csak sejteni lehetett a házat. Mit akarok? - tűnődtem. Az vonz csak, hogy egy Y2-höz lehet közelítenem? Aligha jutok be úgy, ahogy gyöngy-zöldezüst Leldlandemmel a sárkányejtőernyős fiúnál eladtam magam. Ültem a csendben. nézegettem kifelé. Hátha történik valami.

Legalább egy kis lassú átalakulás. Voltak ezek a dolgok. Tudtam. Csak vajon történnek-e épp akkor, ha az ember akarná, hogy történjenek? Könnyűnek ígérkezett a válasz. De akkor... Kotorászni kezdtem a kesztyűtartóban. Iratok kerültek elő. Füttyentettem. Ez már nem yolt csekélység. Az iratok egy bizonyos Steve-Louis Bert-Ronson nevére szóltak. Az illető Raeggvoult Scot~hból érkezett az Év tudományos konferenciájára. Ezek után már átkutattam a Leldlandet. Találtam is egyet-mást.

A magam részéről tudományos célokra szolgáló eszköznek nevezem az ilyesmit, semmi kétség. De hogy mindenki egyetértene velem, kétséges. Volt ott: egy lézerre kapcsolható 125-oider (St. Yven egyik cégének emblémájával), volt egy teljes tudatkészlet (Marquebeqe), néhány derítő-borítö (500 patronos, St. Even tudományos sikerét példázva), közeltérforrósítók; nekratit, placebit (ilyet még nem is láttam! a placebit állétezést előidéző szer, állítólag placebóba kell burkolózni eleve, ha sugárzás veszélye fennforog, csak mivel fenn forog valóban ez a kilőhető, légtámaszos kis "méhecske" - így hívják a tudatszerek hordozóit, vagy "döngicsék"-nek -, fentről is be kell borítani magunkat); volt álarc, placebo-csuk-lya, voltak timerek (például térjegelők), átnézők, hús-oldók (brr! ezt nem szerettem)... vagyis Steve-Louis Bert-Ronson igen kedves úriember lehetett. Kíváncsi voltam, mi bennem az, amit az ejtőernyős i ~ú bert-ronsoninak tartott.

És hogy van az, hogy Steve-Louis, aki nyilvánvalóan St. Even vendége Raeggvoult Scotchból, errefelé csak mint "Y3" ismeretes, Ronyson lenne akkor itt? De hát- nem ezen a formaságon múlt a dolog. Mivel két parókát, egyéb áltest-toldalékokat is találtam, s a fejmodulok jól rám illettek, úgy határoztam, eleve álcázottan lépek be a Sonroyb-rezidenciára... vagyis kérek bebocsáttatást... szerepemből nyilván futja ilyen fordulatokra.

Magamban összerendeztem gyorsan egy kis tudományos futamot, a nagy R. L. S. művének bizonyos kérdéseiről.

Mint méh a rózsán: volt ez a kifejezés (például) efféle helyzetekre; használtuk, kedélyesen nevetgélve, szolgálaton kívül, jó post-mortem hangulatban, esetleg a Szolgálat mikro-optján nézegetve az eseményeket (a moritonon). Meglepett, hogy a mé~ecskével díszített moriton ebben a Leldlandben is megtalálható. Placebómba süllyesztettem, így indultam meg a kapu felé. Megadtam~ a bemenetemet; ám itt most várni kellett. Rémlett valami ház, ahol bemegyek épp, aztán az épületet megkerülve, ott hever egy alak. Pár gyors lépéssel a ház sarkánál termettem, de nem láttam senkit. (Idegen moritonokba benézve, ha nem működnek is, gyakori az ilyen érzékcsalódás.)

Bent jártam a kertben.

Nyalábok között haladtam, mik voltak ezek, fogalmam sem volt. Zsebemben levelet találtam. Sonroyb úrnak címezték. Leültem egy kis kerti padra, két ösz-szehajló nyaláb alatt, melyek úgy kötődtek egymáshoz, emlékeztem --. . . Dyeh szavaira --. . -. ahogy a tudatosság gyötrő méhében küzdenek egymással az ikerelemek.

Rájöttem, hogy a --. . -. egy méhecske döngicsélése. Azonnal kibocsátottam az ellenszert; felszívódott. A padra szerelt PÉG érzékenynek látszott, a kérdés az volt csak, én is PÉG-érzékeny vagyok-e. A levelet azonnal átvilágítottam a PÉG XXXVII/56784932zdf szolgáltatásával.

Érdekes, hogy ez épp az én kerti padom kódszáma 139 volt. (Az áltudományos anti-kódjel is egyezett; aine-lyik robbanásra állítja a PÉG-et.) Két madár jelent meg a közel-globálban fenn. Mi lenne, kérdeztem, ha elválasztanók őket egymástól? PÉG-embe mondtam már mindezt. Egyikük ekkor majdnem a vállamra zuhant. Éreztem: működik a PÉG. Hiszen a folyamatot végig se gondoltam, és az automata pontosan határozta meg a teendőt (a matát; tegnapta és holnapta között; ezeknek a dolgoknak az idegen nevét is visszasugározta rám, mint "aki" nyelvet ölt). A házból Grecou-Neptu-no spagetti illata szállt. De állni látszott a konyha; a közel-globálnak scientifikus neo-ionjai érződték inkább, nem a kulinatúra dominációja. Vajon itt milyen a neo-grill? - tűnődtem. Kíváncsiságomat felpiszkálta a dolog. (És éhes is voltam; lét-szeregy-anyagok nem voltak Steve-Louis sustainlijé-ben.) (Sustainnek becélztük a maradandó, halálunk után is kipedálozódó anyagokat; magam a becélzétt, biztonságosabb, svájci formulával éltem - a gyerekkor játékosságát idézte.) Köröttem 0,69-es (!!j rózsák lengedeztek. Hosszú száruk: mint a húrok. Mint egy-egy felállított zeneszerszám, olyan volt mindegyik rózsaágy. A rózsák nevei: Hylle, Kejyll, Llyjk, Hejkdyll -a leghíresebb fajok voltak képviselve (fajták; nem a lexikológia volt professióm). A két madár után űr támadt; örültem az élve távozónak, ám a lebtzkott kis fringillo-motorosat (egy linceládát) Szemügyre vettem. Nem foglalkozhatta,m vele tüzetesebben, mert égette még a kezemet; s azért sem, mert a PÉG felszólított, folytassam előadásomat.

Aztán ahogy a madár kijjebb hűlt, s fölemelhettem, láttam: átcső, és átnéztem vele a bokorcsoportokon. falakon - s megelégedéssel nyugtázhattam, hogy más padokon, még a Sonroyb-kastély belső udvarán is ülnek sorra a magamfajtájúak (vagy egyebek), és tart-juk~ előadásainkat. A PÉG kinek-kinek leghívebb énjét sugározza vissza, hadd lehessen tudni, mit mondunk (!), és átcsövekkel a kölcsönös (köz-) figyelmet is megadhatjuk egymásnak. Az egész dolog, PÉG-emet nézve emlékezni kezdtem rá, annak a stevensoni tételnek jegyében állt, mely szerint elképzelhető, hogy későbbi korok számára maga az ember is különféle, egymástól elütő lények közösségeként ismerszik fel. Átcsövem-mel ott láthattam Uttorsent, Llanyont, Poole-t, Brad-shaw-t, Shawdrabet, Eloopot s a többieket. Sonroy-bék, Veynsék, Berytlék, Systék, Robye-ék, Obyerték, Rytlóék, Oyuiék, Louisysék (csupa nagy Y!), Stevye-nék, Evensoynék mind ott voltak. Jól megéreztem hát, hogy ide kell jönnöm. Még inasuk sem nyitott volna ajtót citybeli rezidenciájukon, s csak gyanúba kever, tudtam, bárkit a belmozgás, ily időkben. Épp ezért érezhettük valamennyien a tudomány diadalát, hogy rezzenetlenek maradtunk. A PÉG-ek (nem láttam, de érezni lehetett) működtek minden padon, pamlagon, kereveten; híven érzékelte minden-~ ki önmagát. Inasok tudatfokozókat, nekront, morti-saltót, tesalutatot, turimort (jókedvpácot) hordtak körbe. De volt Boissy-homár, ytrok, algapezsgő; Leiss-pohárban 500 éves borok Raeggvoultból: nem ment ritkaságszámba.

Összefutott a számban a nyál. Mégsem tudtam: ha inas jön tálcával (jött), lebénítsam-e (megkönnyült tálcával vonult el, magam a padra rakosgattam két tálat, háromféle palackot). Becélzve voltam, tudnom kellett. (Ahogy a házon, a neo-vadszőlőn nyüzsgérező méhecskéket elnéztem... semmi esélye nem lett volna az anti-moritor eszköztárnak. Ha nem az első húsz, a következők valamelyike megadta volna. Ültem hát békén. Gondolataim elkezdtek St. Yven körül csapongani. Szinte döngicsélve. De még vártam.)

Az átcsővel globálmosolyokat láthattam. A levelet átvilágítva kiviláglott, hogy Kyllej írta, Llonyannak, s kérte: halassza el minden, ma estére szóló kötelezettségét, még ha egy császár ágyához hívják is; fogadjon kocsit (Carmotion Leldland ajánlható, új típ!), ha az övé nincs épp a kapuja előtt, s ezt a levelet tájékoztatóul magánál tartva, hajtson egyenest a házamhoz. Poole, a komornyikom megkapta parancsomat; egy thin-siencével fog várni Llonyanra. Valóság és az Év keveredett PÉG-emen. De épp ez volt a konferencia hatékonyságának bizonyítéka. Együtt voltunk" független lények közösségeként, egyetlen embert alkotva. A fordítottja volt ez éppen annak, amit a Nagy Szigetvágyó megálmodott, ám önmagát ily spektrálásra erősnek nem vélhette immár.

S akkor, hallottam szavaimat a PÉG-ből (a konferencia emelvényén álltam, és minden tekintet rám szegeződött; az ember olykor .saját snagát is PÉG-nek érzi! tudtam ezt, úgy érzi a globáltér-scientifikus, hogy ő maga, tudóstársaival együtt, ő maga alkotja a PÉG-

szisztémát; s oly fantasztikus-e ez a révlet, amikor elismert tényként szóltak róla tudós kollégáim, hallani véltem őket saját PÉG-em eszmesugárzójából, szóltak róla, hogy mi itt valamennyien Őt alkotjuk meg, őt -most már formaságok nélkül szólván -, s nem az 500 évvel ezelőtti képzelet szent, de kezdetleges alapvetésével, ám saját lényünkkel, globálrealitásunkkal, az Évvel), az Év ellen, hallottam szavaimat a PÉG-ből, mint önmagunk Hyde jai, önmagunk jobb jekylli énje ellenére, még mindig a kezdetleges kettősségekben gondolkozván, mindent meg akartunk tenni. Madárcson-tocskák kerültek elő így azonban, és meteorit-álcák bitorlódtak. Rózsák háborúja indult "férjek" és "feleségek" között, és nem számított az Y-érték, ezek a para- és prae-stevensoni hatódák. bevehettem a fogalmat, éreztem PÉG-emből; azonnal be is vezettem hát; és enyhe hullámzásként hatott, ebből tudtam, hogy az imént, amikor a rózsákon mintha szél futott volna végig, egy tudóstársam szintén egy fogalmat vezetett be; fogalmam rótta-e? tény, hogy két inas most nem tálcával, hanem Usterton tudóstársam tetemével vonult el, és meg nem mondhatta volna egyikünk sem, mi történt, annyit láttam csupán, hogy tudóstársam eszmeileg ketté volt hasadva, talán az eszmesugárzó mondta fel a szolgálatot, vagy fokozódott fel, s azonnal elmondtam, PÉG-em sugározta vissza legalábbis, hogy a PÉG-ek elleni tudatfokozó szerek létezése is elképzelhető; s javasoltam, ettől nem merőben függetlenül, olyan fogalmak bevezetését, mint eIPÉGzelés, PÉGzelet, PÉGlékeny, összPÉG, PÉGtelenség, PÉG-esség... ezt nem értettem azonnal, ám villanásszerűen jött be: képesség.. . Láttam az átcsövön, számos tudóstársam a hétköznapok oly poplár-eszközeit is igénybe veszi, mint a jegenye-plaszto-keresztrejtvény, és többen javasolták a SZEREKToid, a TREJTomán, a RESZTREnád és hasonló fogalmak bevezetését és kibontását; függőleges plaszto-acvghriui-3456/V metszve, hallottam PÉG-emből, vízszint-globál bdzijskük 8765; V-vel, képesség, ez vólt a PÉG-essék, k-val, merészkedtem PÉGésebb terekre. Egyáltalán a PÉGesség, mely a parkon eláradt, meglepő volt, ha a szigetvilágban (szintén elhangzott ilyen javaslat: a glo-báltér átnevezésére sziget-világnak!~, ha a globáltér-ben dúló állapotszerűségre gondoltunk. Egy pad mik-ro-robbanása nyomán Onyall tudóstársunkat vitték el. Levél hullott ki zsebéből, előttem - nem vettem célzásnak Bradshaw részéről, aki mesterségesen szivárogtatta ki a halott zsebéből a levéltöredéket: elsősorban a másik fele volt csak annak a levélnek, melyet épp Shawbrad jelenlétében kezdtem olvasni az imént. Kedves Onyall, olvashattam most, ahogy Washdrab (aki feltünően emlékeztetett Nordesalra) itallal kínált, arra kérem, éjfélkor legyen rendelőszobájában; önmaga bocsásson be a házba egy embert, ki a nevemben fogjelentkezni, ennek kezébe adja át, amit rendelőszobámból magával vitt. Meglehet, hogy a por cserbenhagy, és e sorok nem jutnak holnapig a kezébe. Ez esetben, kedves Onyall, teljesítse megbízatásomat a nap folyamán (nekronféleség elhozatala, ezt már tudtam; Hyde visszaalakítására Jekyllé!), és másnap éjfélre várja emberemet. Lehet, hogy már késő lesz, s ha az éjjel es~mény nélkül múlik el, tudja meg, hogy vége van Henry Jekyllnek

Bármennyire fontos voltjelenlétem a konferencián, az üzenet vétele nyomán nem habozhattam. Kértem Bradwasht (Rondasel, a megszólalásig!), készítse elő hordágyamat; ám itt várakoztatás történt, mert közben Opoel tudóstársunkat kellett kiszállítaniok, ízekben. A PÉG-sugárzás műve! Bámulatos volt a helyzet feszültsége; idáig, a békés Sonroyb-park ernyéig elh-tott, ami kint a globálszínen tombolt. Ám Eytlo kollégám, akit szintén elvittek előttem, odahunyorított nekem, s a stevensoni kettősséget idézte eszembe: íme, Eytlo: a/ vagy megbízatással távozik ily cselesen, b/ vagy unja az egészet, c/ nem akarja dolgát a pad alá-mellé végezni, ám bevallani sem kíván ily gyengeséget. Nem várhattam meg, hogy ez kiderüljön. Sietnem kellett. Ha ez a levél igaz... Megjelent a PÉG ernyőjén az arc; tudtam már. Én tudtam? Vagy Steve-Louis Bert-Ronson? Miféle érzés volt ez, hogy PÉG-em nem sugározza vissza Steve-Louis Bert-Ronson halálát közelmúltamból? Aztán az "érzésnyom" is fakult, elmúlt. Nem számított már puszta változatnak, hogy S-L B-R nem is volt S-L B-R, csupán egy placebo-létező, aki a kocsit és az eszközöket, a globálmodulációmhoz szükséges anyagot és antianyagot hozta át ide, St. Evenbe. Világos volt már, miért fogadott "Y3 + "-ként a sárkányfiú. Ezt a "plusz"-t azonnal a nevem mellé tette a PÉG. Steve + Louis Bert + Ronson, a félreérthetö mínuszok helyett itt is mindenütt + volt. Már nem kivonatként léteztem, elemeimben, hanem össz-PÉG jelléggel. Össz-PÉG volt, amit láttam, s benne a legpontosabban meghatározott feladat vált körvonalassá. Természetesen a kihúzás az én munkám lesz. Ezt nem "tudtam", ez volt. Voltam. Felálltam padomról, elindultam, két inast félrehárítva thin-késemmel, a kapu felé.

PÉG-telen helyesség töltött el. Az arcot nem lesz nehéz megkeresnem. Roseland arca volt az. Távollétemben a nevemet bitorolja, tudtam. A Steve-Louis Bert-Ronson név ( + változatban is célzás volt; utaloidum) visszaigazolta ezt: Roseland, akivel nemrég a földet túrtuk együtt, gondoljunk csak a marquebeqe-i ügynök elásására, most jogos nevemen - s érdemtelenül! mert megszenvedetlen! dögre menve, ahogy a régiek mondták az ilyet Raeggvoult Scotchban - St. Yven ura.

Tudóstársaim mélyebb közisége mentett meg csupán a csapdától, melyet Roseland tárt nekem. Most már érkezésem rejtelmeit is jól értettem; az űrbusz tragédiáját, ami álcázása volt jövetelemnek; a visszaélést Dyeh személyével, s alkalmasint a trateque becsapódása sem volt véletlen. PÉG-telenül egyszerű volt az egész. Steve kopogtatta meg a Leldland elülső ablakát. Gyere, madár, mondtam neki. Tudtam, PÉG-em küldi, biztosítékul.

Steve néma volt. De ahogy a PÉG-ernyöjét mégkérdeztem, ugyanazt az arcot mutatta. Roselandét. Ahogy a húgommal összeesküszik ellenem. Egy húron láttam őket. Pendültek. A 178-as húron. Még Bert-Lou szerepe volt tisztázandó. Aligha a Bolygóközi Biztonsági Szolgálat kozmorátora ő, sőt Leandros legendája is: nixtrit a köbön! Bert-Lou nem St. Yven ügynöke; de hogy micsoda, ezt még tisztáznom kellett. A leglényegesebb azonban nem ez volt. Szerettem volna ezt megüzenni a nagy R. L. S.-nek (akinek színe előtt úgy globálösszességgel szégyelltem magamat, mindannyiunk nevében, akik az ő lényét a moderneo kor lehetőségeinek szellemében alkottuk most): az igazi nyereség a szívé, mely a PÉG segítségével megérti, hogy a tisztázottság állapota a fontos, csak ez lehet követendő cél, ez az a Vágyott Sziget, amelyet a Szolgálat, a Tudományé önmagunkban megteremthet, kihasíthat. Ám ugyanígy kell kihasítanom, tudtam, a kártékony testet globálösszességünkből, Roselandet, aki csalárdul küldött engem erre az útra, összejátszván "Bert-Lou"-val. Az a mini-spaceo csak trükk volt; álarc! Értenem kellett volna még akár Bert-Lou-nak is ezt a titkos jelzését! Bert-Lou, bárki legyen is, nem hibás: a meteorit-álcával nagyon is bátran akart utalni Roseland kettős játékára. Vajon, kérdeztem magamban, ahogy eszközökben válogattam, miként végzek majd Roselanddel, s hol (PÉG-em St. Yvent adta meg helyéül!), vajon szegény Bert-Lou is él-e még? Madaram elbóbiskolt. Gyászolta Dyeht, a Stevenson Év egyetlen vendéghalottját (a tudóstársak már itteni halottak voltak, hiszen a Sonroyb-park, mint a konferencia szentélye, honosított valamennyiünket). Nem is csodálkoztam, amikor St. Even hatóságait tökéletesen kielégítette az a néhány irat, melyet felmutathattam. A derék Wadshrab, gondoltam, ilyesmivel fáradott, míg én bent a parkban mégis a szellem szárnyalóbb üdeségén leledzhettem. Kicserélte az iratokat a Leld-landben. Ami fájt mégis: megválni a Carmotiontól. Helyette egy pseu-plac Space-Plot várt, rokona a mi-ni-spaceónak, csak mintegy felhivatású változat. Madaramnak is kényelmes helye volt benne; és ami kellemesen - megborzongtam ettől! már az is kísérteties volt, hogy érzek -, előnyösen és ígéretesen érintett, Roseland üzenete volt. St. Yvenről küldte ölelését; a rezidium épületében vár. A rezidium volt St. Yven igazgatási központja; szélrózsáiról híres pseu-plac parkkal, döngicsélő méhecskékkel és a szívet annyira örvendeztető fringilloidákkal, placeidákkal, pseudákkal.

Ám az én szívem most nem tudott örülni.

 

TÍZ

 

Nem maradt el az Év! A Congryven Palota épsége -viszonylagos! - még a méltó keretet is megteremtette. Termeivel, kertjeivel. Bert-Lou "Rois" St. Evenson megszemélyesítői (az átállított PÉG-szisztéma tette lehetővé ezt! a PÉG-ernyő a virtuális képet "a levegőů be" vetítette, gyakorlatilag olyan sűrű plaszto-thin-sugárhálóra, hogy megtévesztő élethűséggel állt s mozgott ott bárki, akit ebbe az új PÉG-zetbe tápláltak; Bert-Lou elmondta St. Yven lelkesen éljenző vezetőinek, hogyan dolgozott ezen a fejleményen rejtek mód, s mennyi üldöztetést állt ki általuk is, míg végezetül menekülnie kellett; s azt is elárulta, mi volt az, ami gyanúját fölkeltette: St. Yven az X-rendszerre építi hierarchiáját, s nevébe mégis Y-t fogadott be; Y-t fogad be a nevébe egy globáltér, s akkor saját fiát, aki nem fogad a nevébe X-et, elüldözné, Meta-pontjait, Para-pontjait, Galaxa-pontjait kiszúrná ily szigettársainak; el kellett mennie St. Yvenből, hogy az átértékelt, a felértékelt PÉG-et, az SC-PÉG-et kidolgozhassa; nevét megtartja, de az X-hierarchiát eltörli, s az SC - science : PÉG betápláltjainak rendjét háromtagú tanács határozza meg, melynek elnöke ő maga, alelnöke Roseland, tagja St. Yven választott képviselője), megszemélyesítői ott üldögéltek vagy álldogáltak a Congryven-kertben, Bert-Lou "Rois" St. Even elkészített mozgásfilmjei szerint, élethűségben. Az élethűség az az eszme, hangsúlyozta az összegyűlteknek még ott a főrom-téren Bert-Lou "Rois" St. Even (aki a -son-t néha, íme, már el is hagyta nevéből), az élethűség az eszme, amelynek jegyében nemcsak saját PÉG-valójával, de PÉG-társainak para-, meta- és galaxa-lényével is szembe kell néznie minden globálszigeti-nek. A para-, meta- és galaxa-pontok (eleve: kisbetűvel gondolva, írva, PÉG-elve, az új PÉG-elv szerint) kívülre kerülnek! Ez hihetetlen volt mindmáig - ám az igazi nagy fordulatok mindig ezzel tűnnek ki, kiáltotta Bert-Lou "Rois" St. Even(son), afféle "eleddigi hihe-tetlenségükkel" és roppant (pofon) egyszerűségükkel. Akkor Stevenxs, Everxts, Sonroxb, Vexns, Berxtl, Sxst, Robxe, Obxer, Rxtlo, Oxui, Obexr, Louisxs és mind a többi xrisztokrata ázt kérte: roppant (pofon) egyszerűséggel álljanak át az új szisztémára. A pofonegyszerűségről Roseland gondoskodott; Norde- . sal, Raldenso, Osrandel, Orsandel, Nosredal, Dalren-so verte le a felesleges x-ek porát, s szédelegve az új létérzéstől, elvonulhatott Stevens/B L, Everts/B-L, Sonrob/B-L, Vens/B-L, Bertl/B-L, Sst/&L, Robe/B-L, Ober/B-L, Rtlo/B-L, Oui/B-L, Louiss/B-L. Obexrt egyelőre elvezették, mert neve azonos lett volna Obxer új nevével; névképzőbe helyezték, míg a többieket névszokóba. Ez az új névszokás mindenki számára természetesnek tűnt.

A tudományos tanácskozáson így Roseland és társai, a Hykell, Jellyk, Dyllek, Kylled, Hejkyl, Lekjyh, Dyhelly, Hellydejk vonatkozású (s nevezésű) tudósok, akik nevüket többnyire szülőhelyük szerint kapták, valamint Marquebeqe képviselői; a marquebe-qe-iekkel Bert-Lou "Rois" St. Even(son) azonnal különbözeti békét kötött. A tudatfokozó más jellegű alkalmazásáról, esetleges exportjáról azért még nem indultak tárgyalások; ezeknek lehetőségét a Stevenson Konferencia eredményétől tették függővé. St. Yvenben hatalmas bizonytalanság uralkodott, vaion a sziget neve átalakuj-e ismét. A szigettéri büszkeség lángjai magasba esaptak: szélsőségesek az ,Even" nevet követelték vissza St. Eventől. A neomá-,

nok a szigetet Bertlandre xeresztelték volna át - de itt az "X"-elemmel elárulták magukat. Bert-Lou "Rois" a tudományos konferencián, bevezetőben, a név kérdéséhez szólt hozzá, a változatlanság (de nem az űr-konzervativizmus!) mellett állt ki. (Űrkonzervativiz-mus: az a felfogás, amelynek értelmében St. Even és St. Yven között csak az interglobális állomás érintésével létezhet összeköttetés. Senki sem beszélt rólá most, hogy ezt a kérdést lényegében már Stevenxsék megoldották. A marquebeqe-iek is újdonságként üdvözölték Bert-Lou "Rois" St. Even lépését.) Az Év (így nevezte magát az R. L. S. Tudományos Konferencia és Szolgálat) üzenetet intézett az interglo-bális állomáshoz (szétsugárzásra; ám. elsősorban St. Evennek szánt tartalommal). Érdemben arról szólt az üzenet, hogy az eddigi ellenségeskedések évüljenek el. A két sziget ne ismerjen kölcsönleg nemkívánatos személyeket az áldatlan 250 év villódzásainak okán vagy ürügyén. Az Év eseménysorozatára 25 tagú delegációt hívtak meg St. Evenből; ennek dolga lesz majd a turizmus, az egyéniségkihelyezés, a tudatátsugárzás kérdéseinek tisztázása. (Például: hogy valaki St. Yven-ben éljen, de csak helyes cselekedeteinek elvégzésére, tudatával eközben zavartalanul létezhessen St. Even-ben, és fordítva. PÉG-cserét jelentett ez egyebek között - hogy csak a legalacsonyabb szintet említsük -, jelentette azonban a thin-sugárhálók sűrítését, az átve-títések és az áttételrögzítések intézményesítését, glo-báltér-egységesítésének pontos rendszerét. Az egyéniségkikölcsönzés fejlődését is várták e fordulattól -amely Stevenxsék alatt is bekövetkezett volna -: St. Yvenből St. Evenbe, s fordítva, áttehető lenne így egy-egy kívánt egyéniségtípus konkrét jelenségformája is, tehát valaki egy másik valakinek az egyéniségét élheti, mikőzben nem kénytelen utazással fáradni. Elvégzi napi 4 órás helyes cselekvését, a nap 12 órája telik el ezzel s a 8 órai alvással, a fennmaradó 12 órát esetleg végig a pio-és-kontra-PÉG előtt töltheti, sugározván saját egyéniségét, vagy élvén tudatával a PÉG-jébe betáplált mástudatúságot, esetleg St. Evenben St-~ Yvenből, s megint fordítva is.) St. Even válasza nem késett. Közölték, hogy emberüket máris útnak indították; Steve-Louis Bert-Ronson (bár még az interglobális állomás érintésével) úton van St. Yvenbe, megtárgyalandó egyben - már az új szellem képviselőjeként - az Év kölesönösségi alapon történő pergetését. (Utalás mézre? Méhekre?) Roseland nem tudta. Steve, Solenard madara, aki tragikus hirtelenséggel eltávozott gazdája s barátja helyett most annak tulajdonait hordozta magában s magán - így például a Tudományok Tiszteletbelije címet, amelyet a Szolgaűat egyetlen tagja sem kapott meg, a HSc-t, mű-xavinet eon-papagájka formájában, mely Steve nyakán lógott, s játszani lehetett vele, végtelen időket, eonokat, és a fejlődéstörténet egészének "Steve-és-Solenard-vetülete" lepergett rajta, persze ugyancsak eonok alatt; szuperközeli PÉG volt tehát ez a mű-xavinet eon-papagáj -, Steve szép napra ébredt szomorú álmából, s Roseland a Konferencián

végig a kezében tartotta, tollait borzolta ájkával, szárnyait simogatta, érezte két tenyerében a nirmaína haisá-nak lüktetését; nem voltak egymásnak ismeretlenek, hiszen Bert-Lou hozta a madarat, és Roselandnek adta oda, továbbítsa Solenardnak, amikor az elrablási komédiát a vendégházba igyekézvén eljátsszák; de a madár nem tért vissza Roselandhez, és nem is lett többé Bert-Lou-é sem; s ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Solenard húga, Yhde egy nap a tengerparton sétálgatván, elidőzve egy öbölben, hirtelen oly mélakórba zuhant, melyet csak a St. Yvenbe (St. Evenbe) távozott Solenard (most már tudományos sikereiért nem Hc., de HSc.!) visszatérte, akár csak röpke látogatása gyógyíthatott volna. Későbbi tudós átvetítések döbbenten mutattak rá egy egyszerű körülményre: a szigetek (Raeggvoult Scotch is "sziget" volt, csupán már hozzá képest St. Yven - és St. Even - annyira szigetnek számított, högy az ősföld sziget mivoltát nem vették külön figyelembe), a szigetek tehát nem tartottak hagyományos-kommunikatív kapcsolatot egymással; s mi volt ennek oka? A későbbi kutatás félreérthetetlenül bizonyította: ezt a fokozatot mintegy átugrották! Olyannyira létrejött a szerhélyiségki-vetítés, a tudat-PÉG-esítés gondolatközege (eszmeSugárzása), hogy megfeledkeztek (mint St. Yvenben az ölésről; volt már egy ilyen szólásmondás) a legegyszerűbb kapcsolattartási módról. Például a frekvento-spatz használatáról (egy Spatz nevü tudós találmánya volt, még 2217-ből; erre mondták máskülönben: "a verebek is csiripelik. ..", s valóban, ploceo-motorok szolgáltatták a hang- és képanyagot hullámállaggá, majd sugárzássá alakító energiát; nagyon frekventált térátható elem volt sokáig, de a Tudományos Szolgálat merőben Stevenson jegyében állt: a jekylli és hyde-i személyiségosztás és tudatkülönítés elvét követte: ez épp a szegény Solenard vesztét okorta azután, hiába volt - tudata szerint - a globális szekuritás professzionistája! ezzel nem számolt, az egész szisztéma félpofás-ságával). A konferencia behatóan foglalkozott (Rose-land javaslatára megemlékezés formájában is. egyperces csenddel) a Solenard-szindrómának nevezettjelenség "stevensonoid" (jekylleges és hyde-lagos) vonatkozásaival. Roseland egy oldalpáholyban ült. A madarat simogatta. Előrehajolt. sokan nézték. Intett, elhárítólag, foglalkozzanak az előadóval Uttorsen beszélt, a hallgatóság feszülten várta a fejleményeket: Marquebeqe leplezetlenül a tudattágítás kérdéseit feszegette; Uttorsen ügyvédként emelte fel szavát a tragikus Solenard-esettel kapcsolatosan, vádolván azokat, akik túlságba hajtották a PÉG-izmust, és csak udvariasságból nem nézett Bert-Lou "Rois" St. Even , netán Roseland páholya felé. Akkor Roseland előrebukott. Senki sem figyelt fel rá, hiszen az imént ő maga kérte, ne személyével foglalkozzanak. Ráhajolni látszott csupán a madárra. A páholy folyosójáról kőművesnek öltözött férfi távozott. A kőművesek szabadon mászkáltak, St. Yven City romossága miatt épp ilyen helyek, mint a Congryven Palotá, szorultak apróbb javításokra, lévén hogy a tökéletesség állapotának esélye pontosan a kevésbé sérült épületeknél volt kecsegtető. Solenardként igazolta magát a férfi az őrségnél, és fatális módon most meg az történt, hogy a még-legegyszerűbb tájékoztatást mulasztotta el maga Ro-seland - az őrségét. Ősrégi hiba volt ez, s csak a külső szemlélő számára érthetetlen mindig. Raeggvoult Scotch azonban, ahol Roseland felnőtt, nem bővelkedett ily esetekben. St. Yven viszonyai mások voltak. Ott volt például a hetvenöt évvel azelőtti Habostortás Igazgatógyilkosság: amikor a huszonötszöf huszonöt méteres, téglatest alakú habostortába (Isstevexn elnöki igazgató kedvencébe) belesütötték a merénylőt, s~ amikor az elnök-igazgató a szokvány alagútba, melyet biztonsági emberei vágtak, bement, egy habtelérből kést mártottak belé. Senki sem gondolt rosszra, mert a merénylő csámcsogása hallatszott bentről a tortából, s ezt az elnök-igazgató hangjainak vélték. Persze, a merénylőt végül nem tudták kihallgatni, mert a tortába fúlt. (Gyanús körülmények között; feltehetően cinkosai tették el láb alól. A Kulinarisztikai Szolgálat száz évre elzárta a torta receptjét s az esetre vonatkozó nyomozati adatait, tagadta azonban - hát persze! -, hogy Rubinerhez bármi köze lett volna.) (Rubi-ner volt Osciller gyilkosa, a tortába fojtó. Rubiner aztán habkórba halt bele, börtönében. A rácson át szuper-szifonokkal habot nyomtak be neki: az első adag habban kábítóanyag volt; a holttestről neo-borbélyok vakarták le a habot, mortius-shy késekkel.) És sorolható még számos eset; akár a halas háló esete is (Nosnxe elnök-alzó meggyilkózása stb.). Roseland merénylője zavartalanul távozott; a kertben tartózkodó tudósszolgálatiakat mint Steve-Louis Bert-Ronson tévesztette meg, a Palotában pedig egyszerűen Sole-nardként mozgott. Roseland hosszan feküdt ott előrebukva, s néhány másodpercig Solenard el is nézte. Hát így hevertem én a saját kertemben, amikor leütöttél, pajtás, aztán utazásom tudatába helyeztél; s jött a PÉG-konfrontáns út a mini-spaceóval, az űrkikötő "kéttonnás központjának" égése és a többi. Szép volt viszont, gondolta,Solenard, az a levezető út a tanyához... mi is volt a neve... felejteni kezdett. Hykell? Ilyesmi. Dyeh járt az eszében. A tulajdonképpeni mélakórt ő hordozta. Ellensúlyozni vágyott: lövöldözéssel, a Történettel, s Dyeh volt az, állapította meg a Congryven Palota kertjéből távozván thin-kését megtörölve Solenard, akinek tettei mögött nem kelleti másik személyt, kettős értelmet keresni. Ő (Solenard) most területen kívül állt; és tudta, nem mehet sehova. Megölte legjobb barátját, elveszítette madarát, a szerelmét, a húgát; és fájdalommal gondolt arra, amit hallani vélt (ha jól értette a Tudományos Szolgálat némely tagjának említését): hogy egy PÉG-kivetülése is volt (vagy thin-sugárháló-plaszticizálódása), s őt sem láthatta soha, és nem fogja látni soha többé. Nem fog kiderülni, gondolta Solenard, hogy Stevensont mely előjellel alkottam; s a másom mely előjellel; de már az egész "eset" nem volt ennyire egyszerű. Hiszen a képlet felborult, kibillent, szanaszéjjel potyogtunk belőle; s Raeggvoult Scotchra is volt egy keserű szójátéka: rég volt. Ivott egy scotchot valahol; a falat Stevenson-idézetek borították, és a megbukott PÉG-zet xrisztokráciájának nevei, az X-ek áthúzkodva, átmázolva; és a buzgólkodó műtörténészek s fotósok már készítgették azt a könyvet, amely a legfrissebb mulan-dóság-állapotban örökíti meg mindezt. Solenard óvakodott a feljegyzéskészítéstől; de azt is tudta, hogy egyelőre fogalma sem lehet arról, hogyan tovább (hol rendeli meg s megrendeli-e valaha is ezt a `munkát, melyet talán két napon belül terjeszteni fognak már a legkülönbözőbb globálterek könyv-plaszto-boltjai-ban, optszatócsságaiban stb.). Kint az utcán az őrség tagjai lelkesen üdvözölték. Öngyilkosságának híre nem terjedt el; csupán a bentiek (kivetüléseik!) tudták, hogy meghalt. Bert-Lou "Rois" St. Evenson második embere távozott a Congryven-kertből. Csak a színe volt nehéz. Hiányzott a gyöngy-ezüstzöld Leldland is; sivárnak tűnt, hogy most be kell szállnia a pseu-plac Space-Plotba. Hová menjen? Vissza St. Evenbe? Mi köze hozzájuk! Ide húzta a szíve; vissza barátjához, Roselandhez, aki most már - annyi közös élmény, jópofaság után oly érthetően! - csak és csak hiányzott neki. Roseland volt a határozottságom, érezte Sole-nard. Mit kezdjek Raeggvoult Scotchban? A húga intézetbe került; tudategyenlítőlie. Járkáljon a nemsokára virágzó szélrózsák között? Hykell-méhek apró motorjának döngését hallgassa, tudván: szálldosásuk ártalmatlan játék, tudatfokozót nem terjesztenek, személykivetítőt nem szórnak szét? Nem látszhatott bizonytalannak; kínos lett volna visszatérni a Palotába. Igaz, ő, most már címében is tudományosított G. S., ő, HSc. G. S. Solenard azt tehetett itt, amit akart. Megalapozta ittlétét; ám mihelyt Roseland halálát fölfedezik, semmissé is válik mindaz, ami "részéről" történt. Ki lehetett, mit érezhetett az ő itteni mása? Látta-e netán őt a PÉG-jén? Láttam-e én netán őt, tűnődött. Hátha esak a PÉG-állapota hiányzik, gondolta. Hátha nem is gondolkozom, csak ez van velem: hogy azt hiszem, gondolkozom, és azt hiszem, úgy rémlik, mindez megtörtént velem. Akkor se mert visz-szamenni a Palotába. St. Even kiadna; nem kérnek belölem Sonroybék. Hiszen azért küldtek át ide. Fej, lett a kivetítő módszerük és a kivetülés-felfogójuk. ; Tudták rólam Roselandet; de Raeggvoult Scotchba nem jöhetnek utánam. Vagy ha igen, ott erősebb vagyok. Hiszen ha visszatérek, állapította meg, Solenard élete folytatódik, és a másom (alteregóm), gondolta, legendává lesz. Nem szállt be Patamonic ~S-ébe; gyalogolt. Romkörnyékek övezték. Hihetetlen volt a gyors pusztulás - ha St. Evenre gondolt, és összehasonlítást tett, szinte felfoghatatlan! A műtörténészek és fotósok elvonultak szerencsére, s ő maga maradt a falakkal. Piszok kis akarnokok, gondolta egyszerre Nordesalról, Dorsenalról, Rolsendáról, Delronsáról, Norsedalról. Örült vereségüknek. (Roseland halálá,-nak. Most egyszerre nem a barátja volt. Valami volt, része valaminek.) Olvasgatta a feliratokat. Mennyire benne élnek itt a nagy R. L. S. tudatában! Bement egy sacc-kávézóba. (Kezdett eluralkodni valami a tudatán. Gyűlölni kezdte Dersonalt, Lardosent, Nardo-selt, Roselandet.) Bement az Evenxs Bankház egyik fiókjába. Leült egy pálma alá. Elővette a sacc-kávézó-ból elhozott Jekyll és Hyde-ot. Olvasott. Mintha levenne egy nagyobb összeget a számlájáról, olyan volt ez az olvasás. Így érezte.

"Nem akarok részletesen számot adni minden aljasságról, melyet ily módon elősegítettem (mert azt még most is alig merném határozottan állítani, hogy magam követtem el). Csak az intő jeleket és az egymást követő lépéseket soroltam fel... Történt egy olyan baleset, amelyet - minthogy nem járt következménynyel - megemlítek..." Ki tudja azt, mi járt következménnyel, gondolta Solenard. Aztán olvasta tovább: "Számlát nyitottam egy banknál magának Hyde-nak

a nevére, és mikor írásomat hátrafelé döntve névaláírást is adtam másik énemnek, azt hittem, hogy most már fölébe kerekedtem a végzet hatalmának." Fegyverrel kényszerítette a pénztárost, fizessen. Álarcot húzott rá, a többieket elkábította. A pénzzel sietve távozott. Taxiba ült. Kivett egy szobát. A tengerre nézett az ablaka; de itt egy szirtet látott, nem találta sehol azt a meneteles ösvényt. A fövenyen odalent PÉG hevert. A szobában, ahol elaludtam, arra ébredtem, hogy valaki néz. Roseland képe a falon, már fekete keretben. Bejött a házigazdám, átölelt. Odavont a kép alá. Solenard lehajtotta a fejét. A házigazda ekkor ütött; Solenard a két lába között vágott hátra a thin-késsel. A felhasított testű, üvöltő házigáz-dát, gyötrelmeitől megszabadítandó, kilökte az ablakon. Tíz-tizenöt méternyire a PÉG mellé zuhant. A dolgok furcsa összefüggéstelenségét példázta Sole-nard szemében.

Solenard hátranyúlt, a tarkóját tapogatta. Keze véres lett. Beletörölte a képbe. Asszony jőtt be. Az arca ismerős volt. Vonásai jellegzetesen marque~beqe-iek. Solenard megértette: annak a marquebeqé i ügynöknek az anyja, akit Roselanddel még Raeggvoult Scotchban megöltek. Letérdelt elébe. Az asszony belerúgott. Madárcsontocskát vett elő, mutatta Solenard-nak. Solenard hátrált. Az asszony követte. Hasba rúgta. Solenard megpróbálta átölelni. Az asszony kést ragadott. Solenard alig tudott kívül kerülni az ajtón. Nem is tudta, hogyan került hozzá a csontocska. Ezzel távozbtt, és a könyvvel.

Leült a szirt kiszögellő sziklája alá. Olvasott: "...későn értem haza, és másnap kissé különös érzéssel ébredtem. Hiába néztem körül, hiába láttam a téren lévő házam szobájának tisztes berendezését, nagy méretét, hiába ismertem meg az ágy függönyének mintáját és a mahagóni keret rajzát, valami mégis azt erősítgette bennem, hogy nem vagyok ott, ahol vagyok; hogy nem ott ébredtem fel, ahol gondolom..." Eltűnődött. Odalentről valaki felfelé igyekezett az ösvényen. Cipelt, súlyos tárgyat, maga mellett vonszolta. Solenard felismerte házigazdáját. Mindent megértett. Elsősorban: tudta azt, miért viselkedhetett így. Miért érzett gyűlöletet a megölt ellenfél, a megölt jóbarát iránt. Miért kenhette be vérrel a képet; miért volt ol~yan furcsa a vér. Házigazdája csak valami plasztikus sugárhálóba kivetített alakban támadott rá, valóságos talán csak az öregasszony volt, vagy ő sem. Bert-Lqu "Rois" St. Even új szisztémája, a plaszto-thin-kivetítés a létezést magát kettőzte meg, nem a tudatot. Hatalmas, szuper-jekylli lépés volt ez: olyan anyagsűrítés, alakmássá, amilyenre gondolatban sem volt példa eddig. S a kísérleti alany én voltam, állapította meg, ott, a Congryven Palotában. Roselandnek csak az alakmását döftem le; maga Roseland, ki tudja, hol volt akkor? Talán St. Evenben járt, talán most is ott ül a Sonroyb-kastély parkjában, esetleg titkos tárgyalásokat folytat a két sziget kapcsolatairól, a plaszto-thin-kivetítés adta lehetőségekről. S ha ez a kivetítés, gondolta Solenard, már netán velem... Már netán velem is megtörtént. Velem történt meg először! Talán én voltam a kitüntetettje az új szisztémának, Bert-Lou "jövő századának", mely - rendhagyóan egy század derekán, de mégis most - az Évvel kezdődik. Az első ember voltam, akinek plaszto-thin-sugárkivetítése sikerült... testet öltött megkettőzött valóm, önnön létezésemmel párhuzamosan és egyidejűleg, a sűrű, hézagtalan thin-sugárzásban... valahogy mint a labdajátékok kapuján a háló duzzad a bekerűló eszköztől, a labdától, alakmásom milliárdnyi, alak-rnásom végtelennyi mikroeleme így jött létre másod-szorosan a tér elemeiből...wa sűrű sugárhálóban...

Szép magyarázat volt ez; de nem hittem benne. Ám ha...

...ám ha itt ez a házigazda, aki zsetont pörgetve jött fel a sziklaösvényen... önmaga másolata csupán így... miért ne lehettem volna én is az? Mennyi megoldatlan kérdés súlyosult, zuhant vissza a vállamra, összezúzva szinte: mi volt a vér? hová lett a seb? másodlatunk ily gyorsan gyógyítható? Hiszen tér anyágú! És a tér nem ismer hiányt, kihagyást, szünetet. Testünk többé nem erőszakosan behatoló tárgy a térbe, hanem a tér maga! A tér szerveződése... csak egyelőre nagyon kurta időre... korlátozott érvénnyel... esetleg ide-oda váltva. Mit tudhatom én, mit csináltam én, mit a plaszto-másom, mely legalábbis foglalatában sugár természetű? A sugártermészetűség és a térelemiség egyesülése szétvált, és az újjáegyesülés lehetővé tette, legalábbis folyamatlag, a tér-más létrehozását. Eddig - ha ez a feltevésem igaz lehet, gondolta Solenard (de egyre többször váltogatta a személyeket, s miért csak a nyelvtan lenne képes ilyen személyváltásra, miért ne maga az anyag is?), ha ez igaz - a más-tér volt csak lehetőségünk, sőt kényszerünk. A tér ránk kényszerítette mindenkori folyamatos másságát. Az előbb még itt álltunk, s aztán egy milliméterrel arrébb, megint odább s így tovább. Ha ugyanezt alakunk, globálléte-zőnk is megteszi... akkor a térre kényszerítjük a mi akaratunkat, alaklag. Tény, hogy bizonyosságot nyertem vissza ezzel; ha mást nem, de ennyit feltétlenül: feltétlenül tudok hinni a Tudomány Szolgálatában, és a HSc. nem szégyenül meg általam. És ha kísérleti alany voltam! Sokat megengedtek nekem is ezzel: kitombolhattam haragomat, elkeseredésemet és bánatomat Roselanden... aki ilyen körülmények kőzött nem tehet semmiről, ám ha nemcsak ebből az egyetlen szempontból nézzük létezésemet - az Év, a kor, a globáltér következményeinek szemszögéből -, hanem épp a tudatomat tekintjük, amelynek problémaköre a &rt-Lou-féle szisztémában hátraszorulni látszik (nem lesz külön, PÉG jellegű tudatkivetítés? minden szellemi-anyagi erőt a sugár-tér-kettőződésre fogja fordítani a globáltér-rész?), ha tudatomat tekintem (mert senkiről sem tudtam, hogy törődne ezzel, pontosabban: hogy a magam megléte és hogyanléte szempontjából nézné az ügyet), akkor a roncsolódás jóvátehetetlen. Rázúdult minden, ami megesett... és ha nem velem, akkor is: megesett, tudtam róla, és hiába felejtem, tudok róla, legföljebb tudatom a milliárdnyi mik-rorészbe szívódik fel, és thin-sugársűrűhálójában kivetül, plaszticizálódva, a térbe, és most sem tüdhat-tam, hol vagyok más-alakban, de ahogy Roseland ismerős pofája, kicsit marhahús-klopfolású képe megjelent a visseradabokor ágai között, és ahogy felálltam, és éreztem azt a nagy mancsot a vállamon, és ahogy behúztam egyet, orrtőhöz, és vér eredt el, és elkaptam egy nagydarab alakot, le ne zúduljon , itt még, és ahogy ellökött magától, de óvatosan, hanyatt ne vágódjak a lejtőn... tudtam, mi vagyunk azok, és Roseland kacsintott, és azt mondta: vigyázat, ezek az öregek itten... ha a fiuk marquebeqe-i ügynök volt... jó lesz vigyázni... és igaza lett! Alig ugorhattunk a kiugró szikla alá, zúdult a hatalmas gömbkő, akár egy faragott PÉG. Szobrász volt a házigazdánk, és régóta faragta kíSbe "a" PÉG-et, és mőst iszonyú csalódás volt a számára, hogy a dinamikus szobrászat, az élő testé közelítheti virágkorát... Hagyjad, mondta Rose-land; visszakapaszkodtunk a platóra. Az egész ember egyetlen testként remegett. Megbizonyosodhattam felőle, hogy az öregasszony valódi volt. Roseland nemcsak kész tervvel állhatott elő, de már az eszközökkel is rendelkezett. Régóta figyeltettük ezeket itt, mondta nekem, ügynökeinkkel, és megszereztük test-lélek-adataikat. Ki fogjuk testesíteni őket, ilyképp a vénasszony, magyarázta Roseland, állandóan egy PÉG-gömböt fog mosni a tenger parti vizeiben, a férfi pedig a követ fogja felfelé görgetni egyre. Majd még döntünk, tette hozzá, hogy alakmásaitok végzik-e ezt a munkálatot, vagy magatok. Így távoztunk. Mámoros este volt. A romok között ünneplés folyt mindenütt. Később még visszatértünk a szobrász házához (melynek ajtaja, kerti ablaka oly ismerős volt... a rózsák... és mintha egy test fekvése által le lett volna nyomva a fű...), és nem tudtam volna megmondani, rájuk ijesztett-e csupán (mint aztán yvenet-levezés közben nevetve állította, és Nosredalék hahotájából sem tudtam, mi az igazság; ott voltam hű társak körében, a tudomány szolgálatában), és nem is vetítette ki plaszto-másukat... vagy megtörtént, s ez a másodalakjuk lóg csak ott két kampón, még mindig Rose-land véres képe előtt, netán ázt hitték, az eszük állt meg, látván elevennek a kiplakátozott halottat... de fennforgott még annak a lehetősége is, hogy én magam vagyok csak tréfára elkábított alakmása önmagamnak, gondolta Solenard, és így villódzott ide-oda személyem személye, míg jótét álomba nem merültem valóban. HSc. G. S. Solenard a biztonság globális változatainak egyetlen igaz valóját élte: teste és lelke az ősi sugárháló sűrűjébe merült, aludt; és Roseland ráültette Steve-et, aki parányi motorduruzsolásával követte a járatlan úton, mely egyszerre volt az az ősvény le a felejthetetlen tanyához, és a kert kőjárdája otthon, Raeggvoult Scotch enyhe táján.

 

TIZENEGY

 

"A nap fáradalmai után oly zsibbasztó, mély álomba merültem..." Nézte, ahogy olvassák. Olvassák őt. Őt Ült a hosszú fémhuzalokon, bal lábának három ujja a 177., egy a 178. húrt fogta át, jobbjának két ujja emezt, egy ujja azt. Egy ujja félig hiányzott. Látszólag ennyi volt minden vesztesége. 500 év után ez nem jelentős. De most elaludt az olvasó, és öreg madárarca rezzenetlen, kifejezéstelen rosszallással meredt egyedüllétébe. Lassan elfordította a fejét. Olvasta tovább az alvó helyett a könyvet. Sokat olvasott. Gazdája sokat aludt. Tablettákat szedett: bertlouitot, néo-nekront, kontramortuit, memorliquát. Neki ehhez semmi köze nem volt. " ..hogy azt még a gyötrő lázálmok sem tudták elverni. Reggel összetörve, meggyengülve és mégis felfrissülve ébredtem." Gazdája egyáltalán nem ébredt frissen. Azért odavette magához, ő végigsétált olyankor a paplanon, gazdája szerette volna tudni, kedveli-e a huzat fehér színét. "Még mindig gyülöltem a bennem alvó szörnyeteget... Mondhatnám: kivetítettem. Mondhatnám: az én PÉG-em ők lettek. A thin-testesüléseim. De igaz volna-e ez? Ők ilyen módon gondolkoznak. Nem vagyok egyenlő felük, gép vagyok, természet vagyok a számukra; visszatekintek általuk a művembe, nem tudok különbségeket meghatározni. Ez volt az én Évem, most elmúlt, 2351-et írunk. Visszaidézhetetlen: 500 év többletével egyéves korom. Vagy akárhánnyal akárhány. Olvasom, helyette, aki csaknem reggeli után azonnal elalszik, fekszik künn a bágyadt napsütésben, rózsaágyait gyom veri fel, magvakat csipegetek, férgeket pusztítok (nem nagy kedvvel; de öregasszonyokat halántékon verni akkor már rosszabb), kívül kerültem szerencsére a cselekményeiken, a cselekvéseiken, melyeket én szabadítottam el. "...és természetesen nem felejtettem el az előző nap rettentő veszélyeit; de ismét otthon voltam, tulajdon házamban... s a megmenekülésemért való háládatosság olyan fénnyel ragyogott a lelkemben, hogy szinte vetekedett a remény sugárzásával." Furcsa, hogy ezt én adtam valakinek. Hogy menynyire nem vonatkozik többé rám. Hogy akinek ezt adtam, alszik, sápadtan a fakó fényben. Kis köröket írok le, felrebbenek, lábam felhúzva függögetek; míg ő álmában is mániákusan ragaszkodik ahhoz, amit én rég elengedtem. Elengedtem, mégis... ...mégis itt vagyok azért körülötte. Mégsem bírok szabadulni. Mi ez? Ötszáz év telt el, és... Nem tudok mosolyogni. Egy madár arca mindig komoly. Belül azonban... Nem látom, mi van belűl. Ritka pillanat volt, amikor beavatkozhattam. Amikor szavakat bíztak rám. Nem is akarnám azt újra. Elegem van a szavakból, ha szavakkal van dolgom. Ha nincs, nem is tudom, mi az, hogy "elég". Eszem, jóllakom, elég. De a szavaknál ezt sosem tudni. Mivel nincs belső kivetülése a mostani valómnak, csak az 500 évvel ezelőttieket látom viszont bennük, akik most állítólag alkottak éngem. Vonatkozásaikat nem értem. Ám erről sem tudok; hogy értem-e, nem értem-e. Vagyok.

Olvasok, mert emlékszem rá, hogyan kell. f mi nem írok, mert nem akarok írni többé. Amíg éltem, nem hagyhattam abba. Pedig szívesen a képükbe mondtam volna, de csak valamennyiükébe: árvák vagytok az eleve kivetített fogalmaitokkal! Nevettek volna. Ezért azt mondtam: árválC! Ha még hinnék ebben az egészben, amit csinálok, abbahagynám. Megvolna rá minden okom, megvolna rá a módom. Már csak az abbahagyás lett volna hiteles. Hiteltelen volt minden más, mert hiteltelen PÉG-ek voltak ők, a befogadók, a bírálók, a támogatók, az ellenfelek, a hívek. . . a jekyl-lek-hozzám, a hydeok-hozzám, a közömbősek-velem... hiteltelenek, mert bennem véget ért. Ezért nem hagytam abba. Ez volt a nagy kettősség.

Ez, és semmi más.

Ez, és semmi más? Ha ezt ilyen könnyen elmat~dhat-tam volna bármikor is! Ha annyira egyértelmű lett volna, hogy mit miért csinálok, és miért folytatok, és miért akarnék abbahagyni! Nem bírtam abbahagyni, az úgynevezett szellemi közeg (körülvevőim, megítélő-im, "bíráim") sivársága, monolitikus egyformasága ellenére sem. Nem mondhattam: csak annyit akarok összehozni, hogy Szigetemre elvonulhassak. Mert nem volt ez ilyen egyszerű.

Ki tudja, milyen ősi (ősgépűnek mondták később, ős-PÉG-ünek mondanák ma, és mindenkor meglesz rá a név, az össze-elnevezés monomániája, az a tompultság, mely nem enged közel egy-egy részjelenséget - madarat, levelet, követ - elemi kezdetként az ítészhez, ám a globálátfogás, az egységvéleményezés köny-nyebbségét termeli meg mindegyre, újulólag), milyen hajdani, 200, 500 vagy 1000, 1500 éves indíttatás nem hagyta, hogy mindent odahagyjak; ahogy az Év Tanácskozóit, a Szigetek Háborúzóit, az Even-Yven-Ön-Tudatúakat, az Önnézésüket Megújítókat, az Ősere-detük Szerint Zseniálisodókat sem hagyja az "én" indíttatásom.

Ezen legalább mosolyognom kellene, de madárarcom, bármilyen motort éleszt is létezéselemem (látszólag: bármely motor éleszti is létezéselememet!), nem mutat mosolyt. Nem képes rá. A fiókaarc a legvénsé-gesebb, fiatalságához képesi különösen öreg; s ők ilyenek, újra meg újra, ők, az én elfuserált létezésem (vagy: diadalmas létezésem) által meghatározottak. De nincs sok időm, hogy ezt most elmondjam (s kinek? bele miféle ötszáz évekbe megint?), mert gazdám nemsokára felébred, és részegfélén faggatni fog, nem mintha választ várna tőlem (s ezt is hogyan mondom el? mi ez a rejtélyes, a régi ihletet idéző belső thin-kör, PÉG-indukáció, pseudo-plac indíttatás, mely egyszerre visszaéleti velem, ami "volt"?), de olyan magányos, ezért is ír. A Tudomány Szolgálatából rég visszavonult; barátja, Roseland látogatja meg olykor, vagy ő a húgát, Yhdét a "Sziget"-nek nevezett Intézetben. Aztán engem néz. Vagy kimegy a kertbe, hallgatja a méhek döngicsélését, szélrózsát keres alkonyatkor, mely nem akar összeállni. , Nézem öreg arccal.

Pedig egyre megújulok. Ez lett végül a rendeltetése az abbahagyás vágyának... és mit mondhatok? Végre lekerült vállamról a felelősség. Nemcsak állítólagos két énem" közül nem kell választanom, de egyáltalán, döntenem sem kell: tovább-e, abbahagyni-e... mert kikerültem abból a részkörből, és valóban glo-bál-létezésigjutottam, mint mind az úgynevezett megboldogultak. Míg úgynevezett éietem élhettem, ez volt: amit még gyerekkoromban példázott egy éset, apámmal. Orgonasípokként (egymás mellett elhelyezett pseudo-plac traquettokként, mini-spaceókként, vagy ki amit akar) felsorakoztattam a háznál található seprűnyeleket, kefenyeleket, partvisnyeleket. Persze leszereltem róluk a seprű-, kefe- és partvisfejeket; apámnak ezért is tűnt fel a dolog. Dühösen jött, kérdezte: mi ez? Mondtam: nyelek. Azt akartam kifejezni, hogy nyelek. Tarkón vágott, hogy a fogsorom esak-nem lenyeltem. És miért nyelsz? - kérdezte. Hogy boldoguljak. Tarkón vágott, mint fentebb. És miért akarsz boldogulni? Hogy boldog legyek. Tarkón vágott. Most boldog vagy? - kérdezte, kérdő hangsúly nélkül. Később ez a kis epizód gyakran megelevenedett bennem, és talán a meghatározója volt mindennek.

Hanem hát hibáztathatom-e apámat? Nem bennem volt-e az indíték? Az indíttatás? Ki tudja, milyen régről, kinek az életéből? Csak a fióka-(bocsánat! gyerek-)kornál maradok. Akkor szinte mindenig eljutottam. Utána 44 évem, bekövetkezett megboldogulásomig, csak arra volt jó, hogy részletezzem, szétszálázzam, ami addig megtörtént velem. Amit tudtam akkor már. Mi volt számomra az apám? Kinek az ősképzetei öltöttek bennem testet, amikor megfogalmazottan úgy éreztem: nyelnem és nyelnem és nyelnem kell tőle? Kitől? Mi volt, amit ő jelentett? Ezek a kérdések ma már a gyereket se érdeklik! A tudat és a képzelet kihelyezésének korában. Mely, így mondják, az én Évem.

Így mondják azok, akik - tudják? nem tudják? -még a nevükben is általam vannak meghatározva. De hát kértem én ennyit valaha is a globáltértől? A madaramat kértem. Dé a madaram el volt zárva a kamrába, szitahálón át láttam utoljára még. Nem tudom, mit érzett. Intézetbe vittek. Emlékszem az ösvényre, mely vagy a szirtfok mellett vezetett le, vagy a fenyvesen át, s akkor egy tanya mellett, az öbcilben szálltunk hajócskára... Apám azt mondta: még hogy nem választhatsz? Szabad vagy, mint a madár, mehetünk ezen az úton, mehetünk azon az ösvényen. Nevetett. Csak a gyerekkoromról beszélek. . Akkor intézetbe vittek. Nem követtem el semmit. Nem büntetésből történt. Tanulni. Hatéves lettem.

A riladárról még októberben is írtak, novemberben nem. Feltaláltam egy "gépet". Gömb alakú volt, mint a Föld, és elalváskor odaképzeltem magam elé, és gépzelegtem. Így neveztem a dolgot. -Apám gépész volt, mérnök. Bennem volt tehát ez. Apám fia voltam. Csak apám nem volt a fia apja. (Az apám volt, vér szerint, persze. De én nem és nem és nem akartam a vért.) .

Mondják, a mosónő lépett rá a madárra. Steve volt ~ a neve. (A madárnak.) A mosónőnek Mrs. Ehyd. (Az egyik északi szigetről, ott vannak ezek a furcsa nevek.) Senkit sem kérdeztem meg, amikor karácsonyra hazamentem, mi történt a madárral. Amikor magamra maradtam a karácsonyfával, melyen szépséges mű-madarak voltak (mennyire szerettem őket még tavaly! Steve megismerése előtt), a gyertyák egyikét úgy döntöttem, hogy a fa lángot fogjon. Nagy köpennyel oltottam el a tüzet. A fa felborult. Apám "a m~dár kamrájába" zárt be. Igaza volt, nem kétséges, amikor meg akart büntetni. Apám majdnem zseniális ember volt, kiváló tehetség. Madárgépen dolgozott, mint egyszer, feloldódásának ritka pillanatában, elmondta. Nekem készítette a csipogót, kárpótlásul. És újév napján kaptam volna meg. Azt az évet a madár öröme "lengte volna be", így mondta apám. S akkor én felgyújtottam a fát! Igaza volt. Nem jöttek össze a dolgok. A madárgépet sem láttam aztán. Öcsém mesélte, hogy valóban megvolt; apám félbehagyva elzárta. Apám sok mindent hagyott félbe; anyám miatt, miattunk. Apámat is meg kell érteni. Kószáltam a hideg tengerparton, gömb alakú, nagy görgetegkövek között. Vágyódtam már vissza az intézetbe, ahol este, lámpaoltáskor derengeni kezd majd szemem előtt a Gömb (afféle varázsgömb, lombik, ilyesmi), melyből mindent feledtetően kibontakozik a madár képe.

Kevés időm van, ismerem a gazdámat, nemsokára felébred boldogtalanságára; megsimogat, írni kezd. Közben a vállán, a fején, a tenyerén ülök. Nem érzelemből. Valahogy ez van bennem, ez a globálprogram-töredék. Ki tudja, valami régi madárból. Ezért viselkedem így. És ő örül ennek. Most éppen megérkezik az űrkikötőbe, és katapultál. Elveszít engem, átmenetileg. Igen, ebben mindig bíztam, hogy csak átmeneti az elveszítés. Megátalkodott lettem. Szép családom lett azután, bájos feleségem, jó háziasszony és anya, ahogy ezt akkoriban mondták. És együtt mentünk volna az Uttorsen-fregatton a szigetekre. (Uttorsen apám barátja volt, aki megsimogatta egyszer a fejemct, amikor a madárért sírtam, bár nem mondtam meg, mi bajom; de valahogy ezt mindenki tudhatta. Furcsa volt, hogy mindenki tudja, mégse mondja senki. Soha, egyszerűen soha nem került szóba apáméknál, hová lett az az én madaram, Steve. Később a szakácsnő mondta el, amikor egyik írásomat olvasta - tizenhat éves voltam akkor - a Tudomány Szolgálata című hetilapban. Könnyekig meghatódott a madárgépről és a varázsgömbről írott szavaim olvastán, és úgy érezte, tartozik ezzel a vallomással. A vallomástevés motívuma alapélményemmé vált ekképp.) A világ szelíd volt és vad. Csodálatos, diófapác-szagú, álmosító rend uralkodott, és közben szombat estéken a randalírozások. Eljártam a külső városrészekbe. Élveztem szabadságukat. Képzőművészeti törekvéseim tárgyhoz kötődtek, utolsó "munkám", emlékszem, tizenkét éves koromban készült: megmintáztam apám alakját, életnagyságban, viaszból, és beszorítottam egy kerti székünkbe. "A szabadság - félreismert szűk-szék-szerűség", í~rtam alá. Ma már tudom, megelőztem koromat. Ezt igy mondják. De az életem másfelé vont. Erről nem akarok szót szaporítani. Egyáltalán, mit mondhatnék? Állandóan ki-be omlott körülöttem a világ. Suhancok törtek be ablaktáblákat; angolok a skótokét, skótok az írekét, katolikusok a protestánsokét és fordítva; nem volt ehhez igazi figyelmem. Sejtettem mőgötte áz alapmintázatot. , Ennyi elég volt.

A világ ki-be omlása független volt a gyakorlati fordulatoktól. Számomra ez az ide-oda változás: adottság lett. Nem tudom, miért. Évszázadokkal ez-elötti dolgok határozták meg, vagy én magam? A jövö előrevetülése? Nem hinném, hogy egyetlen ember ilyen alapvetően befolyásolhatna eseményeket. És mégis, hátha. A spaceókat, előtte az űrhajókat is csak feltalálták. Valakinek a nevével jegyezhető a dolog. És ha már csoportokéval, akkor is: visszavezethető minden egy-egy személy olyas boldogtalanságáig, mint az enyém volt.

Mást nem mondhatok. Most rászállok gazdám vállára, alszik. Vigyázatosan alszik, agyon né nyomjon. Erre én is tudok vigyázni, csak sosem gondolok rá. Hiányzik egy PÉG, amelyben láthatnám: mit is gondolok. Ezért nem tudom. De hát voltam már én magam is annyi minden; ki hitte, hogy az a tömérdek változat - és mi még? - belém van programozva? Gazdám nemsokára felébred, és írni kezdi a dolgokat.

Itt nincs PÉG, nincs képzeletbeli varázsgömb, melyben valódibb énem képét látom, madárét; vagy önmagamat a madárral.

Boldog vagXok-e most, hogy - én vagyok a madár? Aligha. Igyekszem mindenesetre, hogy gazdám ne csalódjon bennem, ne veszítsen el. Megtanultam az önvédelem számos fogását. Ezt hagyjuk; talán készít nekem cgy kis PÉG-et (bár idehaza, Raeggvoult Scotch-ban mintha azt játszaná: a képzelet szülöttei mind azok a dolgok, melyek nemrég úgy elszabadultak; s ő maga is tudhatja: nem, nem, nem!), és viszontlátom, miféle kalandokat éltem meg. Olvasni sajnos csak egészen ritka pillanatokban tudok. Ahogy egy alkalommal a beszéd is ment! Mindenfélét belém programoznak, tudományosan; nem hinném, hogy egy 500 évvel ezelőtti madár vagy akár ember is elviselt volna ennyit. Visszaidézem azt az időt, amikor felnőttebb fejjel ismét megpróbálkoztam vele, hogy madaram legyen. Neveltem egyet. És mindent le akartam írni róla. Óránként kellett megetetnem közben. Írtam, etettem; írtam őt, etettem; de ahogy teltek az órák, úgy tágult a tudatom, úgy fokozódott fel! Olyan rengeteg leírnivaló volt az is már, gondolom (mert csak a történetre emlékszem), hogy írok, hogy közben etetni kellene, hogy etetés közben írni kéne mégis, és a többi, ma már fogalmam sincs, hogyan tágult ki a világ, ~usztán az a csekély eseménysor is, amely engem ott érintett, .

annyira, hogy a végén azon kaptam magam: tizenkét órája írok, a madárról írok, és a madárról meg is feledkeztem. Pedig most nem a kamrában volt, hanem csinos szobámban, egy ajtó választotta el tőlem. De én gondolataim harsogásától, csipogásától, mindenféle hangjától nem és nem hallottam a madár eleségkérő csettegését. Ott halt meg a kezemben, már késő volt, amikor újra megetettem.

Ez a két halál határozott rizeg valamit alapvetően. Mit? Nem tudom. Egyre azt érezhettem: kettészakít , kétfelé von, nem hagy egyesülni "belül" ez a két madár. Meg amit ekképp megtudtam. Kiről? Magamról-e? A világról? (A globál-dolgok akkori elnevezése.) Már akkor "meghasonlott" voltam, amikor intézetbe vittek az ösvényen, a tanyaháztól. A világ eleve az erőszak világa lett, ahol az "igenis, apa" azért jó jelszó, mert legalább nem veszítek még többet. Úgyis az apák vehetnek el bármit... és nem szabad figyelmeztetni őket, hogy szűk a szék, és hogy "nyelek". A szűk széket Rosendal nevű kebelbarátom mondta el apámnak, két zseton miatt, amelyet állítólag neki kellett volna adnom.

Apám akkor nem vert el, hanem egy hétig vakartatta velem a viaszt a székről. És egyre azt mondta:

"Várnád, igaz, öcsike, hogy már így kaparj őssze, várnád, mi?"

Ez azért volt rossz mondás, mert apám két hónap múlva egy saját konstrukciójú "repülvény" áldozata lett: aero-prae-jével lezuhant a Raegg-Voult foknál. Úgy kellett összekaparni. ,~ mosónőt úthenger ütötte el. Meglátott ugyanis egy csodálatos madárkát (mint a kislánya mesélte), és egy bokor mögül hirtelen szaladni kezdett, át ~z úton, hogy közelebbről szemügyre vehesse. Úthenger ritkán okoz halálos balesetet; ám ő így esett a roppant görgőtömb alá. Belső zúzódásába halt bele. Utolsó szavai ezek voltak: Steve! Svete! Sveet! Seevt! Vagy ilyesmi. Nyögött rémesen.

De a hangok felbontásával sosem foglalkoztam. Milyen különös! Ha ezeknek az Even-Yven-lakóknak elmondanám (a mosónő históriáját): Stevenxsnek, Xobernek (már aki él), Sxnevnek, Sonroybnak, Berty-lónak, Obertylónak, sorra. Nézzék meg a nevüket: megannyi nyögés. Írják le: ROBERT LOUIS STEVENSON -és vegyék észre, hogyan vannak a neveik. Globáltöre-dékek, ha ez a név globális. Részek, melyek elakadnák itt-ott, visszaolvasatok, kettőzések, kiragadások és összeillesztések. Például Sonroyb: a név vége: SON és az eleje ROB. S az épp adott szigetszisztéma szerint x benne, y benne".. Nem igazi ismeretlenek. Vagy a nagyralátók, a magukat legkülönbnek vélők: a név egészét alakították (Bert-Lou "Rois" St. Evensom Steve-Louis Bert-Ronson) értelmes változattá. És így tovább. Meséljem nekik az úthengert? El tudnám mondani hozzá a bokor szépségét? Akár az út poráét ott? Annak a madárnak roppant báját? A szedrek, szamócák gördülő-telt gyönyörűségét, ahogy a riadt kislány kosarából szertegurultak? Mi ahhoz a teltséghez, térteljességhez képest akármi thin-sugárzással kivetített lény a térben? Másodpéldányok másodpéldánya, valóban! Hányszor ültem tudományos társaságok kertjében, nem mervén belépni, holott hivatalos voltam oda, még egyetemi éveimben. Féltem eldönteni sorsomat, s ez mindenképpen jellemzett. fme, oly szenzációs a kárpótlódásom, hogy egyetemi karok és rendek, évfolyamok dőlnének szanaszéjjel a hallatán! (Főleg ha akkor ért volna ez a megtiszteltetés, amikor rászorultam. Amikor szánalmasan vergődő alaknak hittem, kellett hinnem magam,.merőben olyanok között, akiknek megvolt az élete, a dolga, az útja. Kinek, olvastam valakinél még régen, úgy nem sokkal a halálom előtt. . . 1892-ben talán. . . kinek büszkélkedjem el, mire vittem? Apám, anyám, megaláztatásom megannyi tanúja, megalázóm, tanárom, pajtásom rég nem él. Rosendal meg bankár lett; s vajon felnézne-e ilyesmire? Azért mégis! Szigetek háborúznak valakinek a tévesen értelmezett eszmesugárzására... nem csekélység. Vagy a háborúikat, terveiket, boldogulásukat az én nevemmel fémjelzik, xavinetjel-zik, bollobaritjelzik! Dögölj meg, Roseland, gondolom még most is. Bezzeg téged nem ütött el úthenger.) Irigyeim támadnának - de így csak madártársaim tekintetét kémlelgetem: melyik mögött ki rejlik? Semmi esély akkora véletlenre, hogy bárkit is viszontlássak. Ezek merőben új emberek, azaz: más régi emberek új változatai. A gazdám, hogy még róla ennyit elmondjak, hiába tagja Globális Biztonsági Szolgálatnak, Tudományos Társaságnak, hiába fűzi össze ezt s még kapcsol hozzá ki tudja, mit: merőben idegenek között él egyre. Már nem vágyik társaságba, senkit nem fogad, egyáltalán nem hagyja el a kertet. Így is boldogtalan. Ha ébren van... ...ha ébren van, éreznie kell: élete véges, és alig végez közben bármit abból, aminek súlyát egyre elhatalmasodóbbnak érzi. Érzés, érzés, érzés. Kellene neki egy jó PÉG vagy neo-PÉG, Scotch-PÉG, netán PA-EG, RAEG, bármi... hadd hordja az a kettős nyalábok terhét. Ám a gazdám hagyományos alkat. (Mint én is. Hiszen a nevem se~tn egyéb mód adódott: a vágyva vágyott Nirvána mai alakja, őszinte vallomás, ina van, a mát - nirmcína - próbálja kifejezni; hogy ezt a semmit tudhatjuk, miközben agyon vagyunk globalizálódva tudással... de ez 500 év alatt sem változott, szerintem: egy madarat, egy falevelet, egy követ, egy derék csontocskát vagy meteorit-álcát nemigen tudnak túl sokan úgy látni, ahogy mindezek vannak, és ezért van az a tömérdek cselekvés, értékelés, felfogás, kombináció; s a PÉG akkor egy igen sikerült egygépű-ség volt, azt hiszem; de erről hadd töprengjen a gazdám. Miért erőltessem magam olyasmiben, amit nem is feltételeznek rólam!) (Nem vagyok nyelvész: nem is tételeznek fel?!)

Nem vagyok nyelvész, csak meglebezem a nyelvemet, fekete csőröm kávavilágában rózsaszínen, és a gazdám, aki most felébred, szereti ezt. Megsimogatja a fejemet, a tenyerébe hasalok. Pontosan érteni vélem meghasonlottságát. Nem kell ahhoz Jekyll és Hyde, Even és Yven, nem kell semmi más, csak ez: hogy valakinek ne legyen elég (s ez dicsértes állapot!) a pusztán meglévő dolgok összessége, nézése, használata, ne legyen elég úgy, ahogy vannak mindezek, hanem akarjon, igenis akarjon hozzátenni még valamit... Mivel azonban egygépűségről van szó, nem bír egyszerre több életet élni, és egyetlen élet csak egyetlen dologra elég úgy igazából. Már arra nem, hogy nézzük is és fel is dolgozzuk, amit látunk. Ez már meghasonlottság állapota. És a két "fél" egymást rontja a tudatban. Gazdám állandóan a madárral szeretne lenni (velem), de állandóan írni is akarná, mi van. A globáltérlakók állandóan nyugalmas elörehaladást akarnának, egyre többet maguknak s övéiknek, ám ennek során egyre inkább összeütközésbe kerülnek másokkal, akik maguknak akarnák ugyanezt. Ez csak egy szerény, már mai madáragygéppel is felfogható vonatkozás.

- (Mennyit fejlődött a világ, mondanám mosollyal. Ősöm, Steve gondolt-e ilyet egyáltalán: "vonatkozás..."?!?)

(Ezt nagyon bezárva csupán, óvatosan. Mint egy madarat, el ne repüljön; mert akkor nem tud visszatérni. Kívülről nem ismeri a teret, amely belül oly természetessé vált neki. De hány gondolat. terv, szándék, "őrültség" vagy "nagyszerűség" szabadulhatött el már így, időtlen idők során, s kószál odakint, akár a gazdátlan, szétrobbanásra váró spaceók, traquettek s egyebek!)

(Kénytelen vagyok madárként nézni a globálviszo-nyokat??) ,

Gazdám ír. Meghasonlottan létezik. Mert velem sétálna egyet a kertben. De ezt írja helyette: hogy sétálna helyette velem... bocsánat, összekeverem én is. Újrasétálná azt az utat, amely a vendégházhoz vezetett... Bert-Lou-t gyömöszölné vissza a mini-spaceó-ba; vigyázna, hogy Roseland le ne üsse stb. Hiábavaló vágyakozás! Meddő igyekezet! Én, aki madár vagyok most, igazán tudom ezt. Nekem vissza ke(lene vágyódnom egy oly korszakba, amikor, igen és igen... meg kellett volna makacsolnom magam, és nem hagynom, hogy elválasszanak a madártól... és nem írni kellett volna a végtelenné tágult tudatot, hanem... átmenni abba a másik szobába, ahho~ a másikhoa, és megetetni... nagyon is e-globális tápszeregyet adni neki... Oly mindegy.

Mindegy-e? Örülnék-e, ha gazdám azt mondaná, mindegy? Nincs-e ez is, legvégső soron? Hogy ha engem kérdeznének meg, én tudnám a legkevésbé azt mondani a gazdámnak: Vonj le végső kővétkeztetése-ket... Hagyj abba mindent... Akkor vagy hű önmagadhoz. ..

Ugyan, mi az, hogy "önmagunk"? Egymástól elkü~ lönülő, idegen létezők összessége... ám ezeket mégis nekünk kell egybehangolni, összetartani... Ezt és csak ezt mondhatnám a gazdámnak. De ő ezt nélkülem is, úgy tátszik, tudja. Valóban nélkülem? fgy van ez jól. Így - van. Látom, ír. Ez az a pillanat, amikor - miért vajon? - el tudom olvasni, amit papírra vet. (Régimódi! Papírra veti, amit ír! Nem plaszto-optba formázza, nem kivetíti stb.) Honnét olyan ismerős ez, amit most ír? Pedig nem másolja. Mégis, ez már megvolt égyszer, és... Nézem. Csőröm a tenyeréhez fenem. Nem ráz le idegesen.

"A gyűlölet - olvasom -, mely elválasztotta őket egymástól, most kétségtelenül oldódott mindkét részen... Hyde, Jekyll látta ezt, osztozik vele az öntudat bizonyos jelenségeiben... s e közösség kötelékében -mely főbb oka volt kétségbeesésének - együtt fog meghalni vele..." Összefolytak a szavak, ködön át úsztak. "Úgy gondolkozott Hyde-ról, mint valami nemcsak pokoli, de szervetlen dologról..." A gazdám a fejét csóválja. Tudja, amit én tudok. Melegem van a kezében, számat (csőrömet) tátom. Nézi fekete kávájában rózsaszín nyelvemet, mellyel most lebezek egyet. "Ez izgatta fel: hogy ez a pokolsár hangot adott, kiáltozott, hogy ez az alaktalan köd mozgott és, vétkezett. .." Alaktalan ködön át látom a gazdám által eltakart papírokat. De látok! "...hogy az, ami halott, aminek nincs alakja, bitorolja mégis az élet működéseit!" Hát istenem, mondták erre akkoriban rég. ..Aztán meg hogy ez a feltámadó rémség szorosabban össze van kötve vele, mint egy feleség, közelebb van, mint a tulajdon szeme; ott rejtőzik a húsában, hallja a mormogását, érzi, amint küszködik, hogy megszülessék, s a gyöngédség minden órájában, az álom óvatlanságában is ellene támad, és kidobja az életből.. ."

Hyde-ról, láttam most, ezt írtam valaha, Jekyll nevében: "Jekyll iránt érzett gyűlölete más természetű volt..." (Milyen távoliak már mindezek az elemzések. Even és Yven globáltérlakói számára mégis meghatározóak. Egygépűségük vagyok, ez kétségtelen. De ha alaposabban átgondolják ügyüket, látniok kell - és cselekedeteikböl, rémséges vergődéseikböl ez ki is derül: látják -, nincs már meg az az alapvetőnek vélt kettősség, a hármasság, a négyesség is kevés annak kifejezésére, ami van; ám a végtelenség túl sok rá, elnevezésül. Ebben a bizonytalansági állapotban, ebben a biozmagóriában zajlik az életük, s most ezt a biozmagóriát végképp "Stevenson-félé"-nek nevezték el. Rosendal, hol vagy?! Apám, hogy vagy`?! És a többi. Sőt: hol az a ház ott a szirten, az a tanyaudvar... az a katapult akár... az a városégés... de hagyjuk.) Néztem tovább, amit gazdám a régi szavaimból másol.

" ..félelme folyton arra kényszerítette, hogy ideiglenes .öngyilkosságot kövessen el..." Azért: de tudtam én, de tudtam!! "...és visszatérjen belém, alárendelt helyzetébe, énemmé alakuljon... rész legyen egész személyiség helyett... Átkozta azonban csüggedésemet, mely miatta lett úrrá rajtam. És ha a haláltól nem fél, rég tönkretette volna magát, hogy engem is a romlásba rántson..." Nagy szavak, igen, ma már... Mégis... " ..csodálatos módon szereti azonban az életét, sőt mi több, én, akit rosszullét fog el s egész valómban reszketek Hyde-nak még a gondolatára is... képes vagyok szánakozni rajta!"

Milyen különös, hogy aztán most épp... de nem, nem. Dehogy akartam gazdámat zavarba hozni még gondolataimmal is, bizonyos nevekkel kapcsolatosan. Ez mind a véletlennek oly szórása csupán, amelynek megértéséhez újabb évszázadok kellenek... ha van egyáltalán megoldás. Volt azonban az, hogy felálltunk, és kimentünk a kertbe. Most itt vagyunk a vállunkon, mondta nekem a gazdám, és szerettem, ha így beszél hozzám. Egygépűsége kicsit fárasztó volt nekem - hiszen mindig szembe kellett néznem így önmagammal, általa, mint PÉG-en át, s mégsem láttam magam igazán soha -, de jószívűsége kárpótolt azonnal. Járkáltunk az ágyások között, s ő hiába kereste a szélrózsát; pedig olyan egyszerűen megmutathattam volna neki, hogy is van ez... ha tudtam volna mutogatni, ha tudtam volna bármikor bármit mondani. Gazdám valami gondolatokba merülhetett, s így mértéktelenül feldühítette, amikor egy rózsainda a nadrágjába akadt. Simogatás az pedig, én tudtam. Belerúgott az indába, de hát ilyenkor a levegőt rúgja a láb, s elvész az egyensúly. Arccal zuhant az ágyásba. Felröppentem egy St. Yven-kenyérfára. A szemkőzti St. Even-kenyérfán lakik a barátném. Talán családot alapítunk, még nem tudom. Gazdám nem kelt fel. Vadul kalimpált a rózsatövek között, őrjöngve ordítozott. Hogy ő csak miattuk jár-kel itt, hogy hitelesen gondolkodhasson róluk, hogy vissz-éljen egy délutánt, amikor... Egy délutánt, gondoltam, egy délutánt! Ezek az ő elképzelései. Füttyentettem Rose-nak, kendő esetleges páromnak a St. Even-kenyérfára. Ő visz-szafüttyentett. Megszokta, hogy zajos néha a gazdám. A szélrózsát keresi, mondtam, hogy mégis mentsem valahogy a viselkedését. Leendő párom, Eors elmosolyodott. Ezt a mosotyt csak én láttam; a nevének a változása volt az. Évődtünk néha egymással, furcsa füttyöket eregetve: hol én helyeztem egy Y-t az ő nevébe, hol á az enyérnbs egy X-et. S az ő mosolya egy - névváltás volt. Sroe, Eros, ilyenek. Gazdám tépetten, sárosan, véresen állt fel. Mosolygott. Az ő mosolya látszott. Ki tudja, miképpen változik az ő neve is, gondoltam, ezt föl kell tételezni mindig; hogy a másikban olyan változások zajlanak... amelyekről fogalmunk sincs. Elindultunk egy felfelé ivelő ösvényen. Roes füttyentett, hogy ő - marad, de még nézzek át hozzá este. Megígértem. Fenn jártunk a dombon. Hát ez meglepö volt: valaki állt ott. És valóságos is volt, meg nem is. Ismertem, tudom. Ó, milyen rég már, hogy nem gondoltam rá. És most a gazdámat várja. Lefogadtam volna akárhány teli fürt St. Even-kenyér-be (jó lapos magvúba!), hogy ismerem. Ismerterri, hát hogyne ismertem volna... holott, én tudtam csak igazán, ez az ember soha nem létezett. A nagy R. L. S. volt az... egyetlen megálmodott vigaszom... akivel találkozgattam" nagy kiszolgáltatottságaim idején... vele ott azon a karácsonyestén is, amelyet nem töltöttem a (helyreállított) fa alatt, meghitten. . . találkoztám vele kint a hóban... és beszéltem hozzá, kértem, hagyjon végigheverve, mondjon le rólam, csinálja nélkülem, neki mindaz, ami elrendeltetett: úgyis elrendeltetett... de kelljen végigkínlódnom mindazt, amire vágyom... ami "Hozzá" kell. Legyen ő maga a nagy R. L. S., próbálja megkeresni nélkülem a Szigetet... nekem nem éri meg, már látom, "az az ár", amit fizetni kell Érte. Hogy ő legyek én. Adjon csak ennyit... csak azt, olcsó ajándékot, hogy képes lemondani rólam... akkor talán mégis ugyanúgy marad minden... csak mentsen fel... csak biztosítson, hogy abba is hagyhatom... hogy ő, legalább ő nem kényszer rajtam... ő nem "intézetbe menés", ő nem "apa", "család", "világ"... Alakja távolodni kezdett... és soha többé olyan tiszta, jeges reménytelenségben nem láttam viszont. S most itt állt. Madárijesztőként, kiszolgáltatottan. Az Év minden eseményét tükröződni láttam szemében. Talán a lebukó globálfénytest tette. .. és akkor meglódultam. El a gazdám válláról, és lecsaptam Rá. Téptem, marcangoltam, csak annyi becsület volt bennem, hogy a szemének nem estem. Téptem ajkait, melyek szavakat mondhattak volna, fülét, mely hallhatta volna könyörgésemet. Akkor két erős kéz markolt meg, a gazdám keze. De most nem volt alku. Préseltem ki magam a kézből... és miért, miért nem... ő sem engedett. Ordítozott... valamit arról, hogy én vagyok az ő életének a megrontója, mindig én voltam az... Iszonyú megkönnyebbülést éreztem még, s tudtam: ez a vég. Megszabadulok, s reméltem örökre, valamitől - és itt, itt, az Ő egykor oly vágyva vágyott jelenlétében! -, megszabadulok. . .

Nem engedtem. Most nem. Préseltem és préseltem magam, ki a kézből... az Ijesztő felé. Hát ez volt, ez a Toprongy, az én nagy célom, ez volt az a Kép, mely minden ízemet áthatotta... tőle akartam volna menekülni, őt akartam elérni... ezt... Mi lenne, ha elválasztanók őket egymástól?? És akkor...

...akkor már szerettem volna visszazuhanni akár a gazdám vállára. Akkor már szerettem volna visszatülekedni a tenyerébe. De nem ment. Nagy-nagy messzeségben álltam, ott, ahova oly bűnösen menekültem volna... vagy küldtem volna... isrnét nagynak látva... Őt... álltam valahol élettelenül, és nem tudtam, hogy valami visszazuhan az én vállamra, súlyosan, szörnyűségesen. Nem tudtam többé semmit, csak ezt tudtam, belenézve a napba, az örök PÉG-be... hogy semmit sem tudok, semmit sem tudok, semmit sem tudok, semmit sem tudok... és ez maga volt a kárhozat. És aztán maga volt a semmi. A semmi. Az éj. Álltam ott, és nem vártam többé a hajnalt. Nem vártam. Nem vártam. De jött, de jött, de jött.

 

A HÉT ŰRBŰN

 

 

 

 

 

A HALÁL ÜRÜGYE

 

Szakadt ránk a sok szakadt ügy, űrügy is bőven-bűven, mire tud az ernber ilyenkor, akármi ürüggyel, időt szakítani? Ráadásul Del Sonar is szakított velünk; a Trió szétszakadt, ketten maradtunk, Lord Aens és én. Nem mondok sokat: beleszakadtunk .a munkába. Ilyen volt ez az eonito (íme, még a globál-secund - "év" - is új, divatos névvel telt; telik mindenre 2982-ben, mondta Del Sonar, és részesedésernelést kért, olvasta ugyanis a 2981-es G. S. L.-ben, hogy "gazdagok, függetlenek és lenézőek" vagyunk, róla ráadásul azt írták ott, hogy "bőre kockás"), ilyen volt, záporozott, mint az omlódominó. Bőre kockás, üvöltött Del Sonar; rettegve írtam ide az imént, hogy a Global Security Lexicon sértését enyhítsem: dominós, igen, Del Sonar bőrére csak ezt volt szabad mondani, különben késlekedés nélkül késelt. (Azt, hogy a neo-post thin-kést hogy használtam a teofiládák ellen, dohogott kiváló munkatársunk, azt bezzeg nem írják! A teofiládák! De hát az már két eonitója, hogy elintézett ügy, drága barátom, akartam mondani Del So-narnak, ki memorizál itt!) A - kis túlzással így mondhatom - Bolygó Biztonság Lexikonja az utóbbi húsz eonitóban vált milliárdok közkedvelt könyvplasztikájává. 2970 körül végképp magánvállalkozássá lett a biztonság, és gomba módra szaporodott a fejetlenség. Del Sonar zsenialitása páratlan volt: kockás... azaz dominós gombafejet talált fel triónknak, s ez hozzá, a zenészhez, jól illett. Hiányzott is a muzsikája, most, hogy a pseudo-plac térben csak a kopogó, kihalt űrrészecskékkel, hajóroncsporral záporozó eső zaját hallhattuk a xavenit-tetőn. Xavinet-kutvánk bánatosan csaholt, és tudtam, ügyfél nadrágját rángatja. Egy xavinet-kutyának legalább megvannak az ürügyei: ólomdominóvaljátszott, Del Sonar búcsúzóul nekiadta; nyilván engem akart bosszantani. "Te már az ólomdominót is omlódominónak mondod" - ezzel a megvető búcsúszóval távozott zseni~ílis barátunk.,Néma lett a ház, állíthatom. Hiába hagyta ránk kis hangszerét, melyen a globálsecundoknak 198?-ig ( 1000 évre!) visszamenő differenciálhangzatait valósította meg; fájdalmam nem ismert szintetizátort. S az élet oly rövid!

- Maradj meg, Don Arsel, az űrügyeid közt - ez volt szakmaibb szempontú zárbeszéde. - Hallgasd az eufo-esőt, élvezd, hogy magánzol. Xavinet-kutyád rángatja az űrügyfelek gatyaszárát. de pedáns! (Ez kedvenc szópályája volt! Járását is ehhez igazította, ilyenkor ugyanis föl-le járt. Mondom, hiányzott Del Sonar. Távozása külön űrt hagyott maga után.) Távozása, mondom, külön űrt hagyott maga után; és most Lord Aens (aki úgy volt "lord" valaha is, ahogy én xavinet-kutya) ebbe a pótűrbe próbálta begyömöszölni az ad acta tehető (elfektethető) aktákat. De a pótűr tele volt Del Sonar elfektetett aktjaival: Lord Aens, aki inyaens volt, megállt munka közben. Ha ügyfelünk, lármás xavinet-ebünket lerázni igyekezvén, be nem lép, taszítottam volna egyet a lordon. Oly taszító volt számomra minden átfedés.

A fedésnek is megvan a maga ideje: de az ár ne akkor mondjuk, amikor a bét.

- Bé! - kiáltottam. És ebünk elengedte a nadrágszárat. Az ajtó aritmetikus automatikája az állat s a jövevény közé suttyant. A jövevény pillantása a pótűrből kikászálódó Lord Aensre siklott. Lord Aens egy pillantásra azt hitte, rr~g a póttérben időzik. Na nem, hát ruha azért volt a jövevényen, ez a nadrágból is kitűnt, de...

Lord Aens elvigyorodott, és mint a páros űrkoreso-lyázások pontozóbírái, magasba emelte Del Sonar két "lapját". Jövevényünk elpirult.

- A lord - mutattam be Aenst -, íme, két áldozatunk képét mutatja fel az áthatónak. - Az átható annak az adatfeldolgozó sugárzásnak volt a neve, mely állandóan áramlott, és ha a szoba terét; megadtuk neki", rögzítette az anyagokat; a központ azonnai "dobta" az alközpontnak, és ez vissza az igénylőhöz. Az igénylő sokáig maga a központ is lehetett, finoman fogalmazva. 2970 körül a magánbiztonsági ellátottság a mélypontra süllyedt. Senki sem tartott igényt a magánbiztonsági szolgálatokra, ha ezeket a központ tetszés szerint ellenőrizte. Akkor az űr-neo-adóbevallás is jobb, vagy a kegyelmi kérvény, vélekedtek ügyfeleink. És ez nem volt ürügy? Del Sonar, hadd jegyezzem meg, komoly küzdelmet folytatott, a harc minden eszközével, hogy a központ adja végre magánkézbe a Vállalkozást, és emberanyagát használja űrrészszortí-rozásra, hulladékbiztosításra, a tehetségesebbjét pedig küldje neptunálni, szaturnálni, merkurálni; ez a régebbi idők vice-külszolgálatával egyenértékű küldetésnek számított eonitóinkban. Képzelhető, hogy ilyen körülmények között a Bolygó Biztonság ügyének magánkézbe kerülése a biztonsági harc hihetetlen elfajulásaival járt. Mondhatni: a biztonság efféle megbolydulása épp a biztonság szükségességét hangsúlyozta. A vállalkozások emelték a díjtételeket; mindenki boldogan fizetett, és bízott a jó szerencsében. Csak az szenvedett ezekben az eonito-tizedekben, aki magát a becsülettel elvégzett munkát szerette. Akinek még jelentett valamit maga az Ügy. Nem hihettem Del Sonarnak: hogy az ő számára az Ügy már semmit sem jelent. Ezt mondta ugyanis: "Felajánlottak egy spaceofont, 2982 húrosat; mini-spaceóval szólaltathatom meg, és a hajócska bukdosni tud a húrok közt. Ráadásul szaturni-óban fizetnek..." A globalitó értéktelenedett, nem vitás. De hát épp Del Sonar volt az, aki nemrég azt

mondta: "Ha ennyit is érdekelne még az Ügy, abba-hagynám! Csak azért folytatom, mert enny~it se érdekel!" Kértem, legyen türelemmel önmaga iránt, várjuk meg.együtt, míg a férgese elhull, a statisztikai törvényszerűség jegyében erre szánt vállalkozások megbuknak; engedélyeztem neki a likvidumot (ha már készpénzben nem lehetett likvid!), ezzel is segítjük a tisztázódás folyamatát. Del Sonarral azonban valami komoly baj lehetett; és erre figyelmeztettem is! "Del, de hát te rajongsz az Ügyért - mondtam neki -, ha képes vagy mégis abbahagyni...! Nem? Hiszen azt mondtad, ha érdekelne, abtjahagynád, ugye? Hogy ityen kevés globalitóért nem csinálnád! Nem akarnád saját szívedben lejáratni, mint egy kihettyent eon-mérőt, az Ügyet. Nem akarnád, hogy a beleidből belső placebo-körön bűzölögjön a pseudo-szaglószerveidig, a Para-, Meta- és Galaxa-pontjaidig, hogy amit csinálsz, eny-nyit ér csak. Abbahagynád most? Éljen! Azt jelenti ez, hogy nem hagyhatod abba..." És a többi. Hivatkoztam ezzel egy igen divatos ritmetikai viccre (képletre), amelyet azonban a dominóbőrü (és üstökű) Del Sonar (tudtam!) virtuózul játszott már kis hangszerén, és meg kellett értenem, ha most néhány eonitóra a tiszta (zenei) szférának akarja szentelni alkotó energiáit. Ráadásul "kivolt", ez látszott rajta. Nem volt meg például a neo-post thin-kése. Kérdeztem, hol a placc-ba hagyta. Azt felelte, pseudo-plac elveszett. Ellopták. Szakadt rejtély! De nem fogok bele megszakadni! Xavinet! (Jók voltak ezek a régi mondások.) A jövevény elmosolyodott. Lord Aens két karja lehanyatlott a képekkel, és a szeme guvadt ki. Gyorsan begyömöszöltem őt a póttérbe(!), és akkor a jutalom sem maradt el, mert most a jövevény szeme guva-dozott, ha szabad ilyet mondani egy gyönyörűséges szempárról. Bolygóközi dolgok képei úsztak fátyolos tükrén; bolygóközi dolgokéi...! Szakmám megtanított rá, mint mondtam, hogy ne kedvéljem az átfedéseket. A feddhetetlenséget én a Bolygó Biztonság elengedhetetlenjének tartottam. A jövevényt székkel kínáltam. - Demi-szék! - mondtam. A legtöbb ügyfelünk de-mi-szék szerette az yvenet-levet. A jövevény scm volt kivétel.

Töltöttem neki a demi-székből. Sajgott a szívem. Ha Del-Sonar itt Volt, és kis padján ülve megszólaltatta kis hangszerét, két szék között számos ügyfél odaesett a kis pad alá. Emlékszem meghitt jelenetekre; ilyenkor jött meg bizalmuk bennünk. Ahogy rázogattuk, keltegettük őket életre; érezhették, hogy itt történik velük valami, biztonságban vannak tehát. Odakint szinte semmi sem történt már ezekben az eonitókban. A Bolygó Biztonsági Vállalkozások öldöklő versenye is unalomfélébe fulladt. (Az Uttorsen cég folyékony unalantot tudott már előállítani! Az unfent szinte divatjamúlt lett. Most kísérleteztek a középfajsülyú unalom cseppfolyós előállításával. Ha az unalomgázt is előállítják, kihal a globáltér! Ettől sokan féltek; mások annyira unták magukat, hogy csak röhögtek a markukba. Valaki annyira unta a saját markát, hogy sírva levágta. A sebészeknek, pseudo-plasztoidoknak akadt dolga azért, mint látjuk, bőven.) Nem panaszkodhattunk; és csak attól kellett félni, hogy., .

De nem akarok az esernények elébe vágni. A jövevény állva hörpintette ki a demi-széket, és mosolygott. Azt mondta:

- Don Arsel, ön az "Old Arsen Bolygó Biztonsági Váll" atlaszá, nemde?

Fejem szorítást érzett. A jövevény kíméletlenül tapintott rá az igazságra. Váll-unk (Del Sonar kiválása óta) valóban rám támaszkodhatott, s így tulajdonképpen hón-ban voltam. Az aljas Del Sonar, gondoltam. Pengeti mini-spaceójával a zenei szférát. De azt el kellett ismernem: itt csak 1000 húrja, ráadásul eonekt-rikus, tehát pici kompakt tömörítésű hangszere lehetett, s ha neki ez a szenvedélye volt meg...! Az évezredek (bocsánat, ahogy mostanában mondták, eonito-ezredek) hangjellegzetességeinek megszóla7tatása, eo-nitónként (évenkénti külön jelleggel; mindegyik rfiás-más...): Del Sonar ezt a történeti érzéket a Marsi-diumból hozta, amikor ott egy kihelyezett állomásunk személyzetének biztonsági kérdéseit szavatolni járt. (Csak globáltérlakókkal foglalkoztunk; az űrbe kihelyezett lénytársak ügyeivel. Tehát interglobális, inter-spaceális - enyhe túlzás! de az egész dolog alig 100Ö évre nyúlt vissza, hát ez érthető - állomások személyzetének dolga szakadt ránk; vezetők, technikusok, kutatók, pincérek, zenészek, sportolók, konzumnők, művészek, biztonsági emberek problémái. Mindolyanoké, akiket a hivatás vagy a meggazdagodás vágya, netán a kényszer az űrbe hajtott. És bűnözők is akadtak ekképp; globálbűnözők, akik itt, a Föld globálszí-nén váltak azzá, és űrbűnözők, akik "odakint". Mondhatni, a globáltérlakók minden fajtájával volt dolgunk.)

Ezért nem csodálkoztam, hogy Lord Aens így elbámult. Mert ehhez foghatót, mint az a jövevény, mindezek ellenére aligha láttam. Nem tudtam megmondani, mi az, ami fátyolos szemében szinte alakot öltve, rnár-már zenélve kavarog. Csak azt éreztem, hogy engem ez nagyon közelről érint. Megengedtem Lord Aensnek, hogy a pótűrből (kis túlzás! egyszerűen hiánytérből, sőt térhiányból) előbújjék. Milyen sápadt volt! De ügyet se vetettem rá, és inkább a jövevény, e gyönyörű nő ügyével kívántam foglalkozni.

- Állok rendelkezésére - mondtam -, bocsássa meg a rendetlenséget, de hát egyik társunk kivált... és ha szabad mondanom, így még jobban el is férünk... Del Sonar távozásának most örültem úgy előszőr igazán. Hölgy ügyfeleink figyelmét mindig ő vonta magára; ez dühített minket olykor, és meg is mondtuk neki. Persze, Del Sonar nem volt olyan kis (glo-bál-)stílű soha, hogy ezért a távozás gondolata akár halványan is felködlött volna benne. Ő "régit gyűjtött", visszavágyott volna például Kolumbusz eonitó-jának hangjai közé, és a 2982 húros spaceofon ezt ígérte. Del Sonar nem tagadhatta meg a nevét: a hangok vonzották. Son! Jó hangzású neve volt egyébként is. Aztán örömembe űr-öm vegyült. Mert a jövevény (aki most már bemutatkozott; de az ő neve nem sokat mondott: Gallina Columbi; hozzászoktunk a bankárleányzókhoz) második kérdése ez volt:

- Del Sonart keresem... nem is tudom...?... -Leült.

Nem tudom, miért, a demi-székes poharat társunk hűlt padja alá ejtettem. Mert... ...mert volt valami furcsa ebben a bizonytalanságban. Ahogy a jövevény, akit megmagyarázhatatlan oknál fogva nem tudtam magamban a nevén nevezni; s igazán nem azért, mert a Columbi-bankház ügyleteitől viszolyogtam volna; sőt, valamelyest elfogadtam már Del Sonar elveit - ha elveknek lehet nevezni a haszonelvűségből sarjadó elképzeléseket! de a távolság megszépít! s Del Sonar most valahol kint a 2675/ glob. interállomáson kísérletezett a spaceofonnal, amelyet Cathartes Aura bocsátott a rendelkezésére, a kétes űrügyei nyomán hírhedett pénzember, akit "Pulykakeselyű"-nek is neveztek, s joggal, hiszen a neve megszólalásig egyezett ennek a madárfajnak a pseudo-prae-kori meghatározójával; viszont ezeknek az eonito-tizedeknek feltétlenül a madarasodás volt a jellemzőjük; észrevétlenül nőttek messze a többiek fölé az avesek, s messze lemaradoztak olyan bankházak, neo-ipari képződmények, mint a mammut-trösztök, konszernek, a gorilloidák, a hyaenidaék, a carnivorák (ragadozók) s társaik. A kezdetet a viharmadarak hozták (a procellarüformesek), de az újvilági keselyűk családja (a cathartidaék!!), velük a sagittarüdaék (kí-gyászkeselyűfélék), a pandionidaék (halászsasfélék) és a falconidaék (sólyomfélék) hamar átvették a hang ů adó szerepeket. És meg kell vallani, olyan gépekkel müködtek, amelyek szinte nem ismertek lehetetlent. A lord például rajongott a fajtáikért. Ezeknek a falco-niformeseknek (sólyomalkatúak), akik a fentebb említett négy féleséget alkották, nem kellett külön spa-ceo;jármű nélkül vághattak egészen nagy, szinte bolygóközi távoknak. De az interglobális állomásokat mindenképpen saját motormeghajtásos rendszerükkel érték el. Ráadásul az arcuk roppant nemességet is sugárzott; jómagam ezzel nem mindenkor értettem egyet, például a keselyűk stb. esetében; de azt meg kellett adni, hogy egy sólyom, vércse vagy sas arca (tiltakoztak ellene, hogy neo-sólyomnak, neo-vércsé-nek stb. nevezzék őket) már-már gyengédnek is tudott látszani. Akár egy kis énekesmadáré! Del Sonar sosem nyilatkozott e tárgyban. Lord Aens szeretett volna összeveszni vele, a lord ugyanis nagy verekedő volt; egyik őse, 1000 évvel ezelőttről, mint Del Sonar kiderítette a spaceofonnal, gyilkos volt. Megölte a házuk alagsorában a nevelőnőt, mert a felesége révén minden nőt utált; a barátai, akik szintén utálták a nőket (ennyiben a lord messze elfajzott az őstől!), oly ügyesen rejtegették, hogy még csontváza is csak kétszáz év múlva kerűlt elő. (Egy csavargótanyáról; véletlenül ütötték le a lordot, két évvel a sikeres szökés után; élhetett volna még harminc-negyven évet, de ezt akarta a sors! Barátai, a feleség családjának bosszantására, és hiúságból, hogy sikerük azért csak siker, a csavargótársaságot évjára-dékban részesítették, azokat pedig, akikről feltételez-hetö volt, hogy köpnének, a társakkal likvidáltatták. Voltak történeteik hát a régieknek is!) Lord Aens bárnulva nézte a madárra egyáltalán nem emlékeztető Gallina Columbit. Hogy mennyire átmeneti kort éltünk, megvilágítja talán a következő: a lényeket ügy-lényeknek és ürügy-lényeknek is nevezték. S hogy ez mennyire nem volt egyszerű beosztás, máris megvilágítom. Ha teszem azt egy cathartida (C. Aura bankár családja is ebbe a féleségbe tartozott) emberszabású volt, nem lehetett azt mondani rá azért teljes nyugalommal, hogy ürügymadár (nem igazi), azaz ügyember (igazi ember). És fordítva: ha egy ca-thartida madárszabású volt, nem lehetett csak úgy le-ürügyemberezni. (Vagyis nem volt okvetlenül ügymadárnak nevezhető, igazi madárnak.) A lényegi különbség abban rejlett volna, hogy a madárszerűeknek motorhajtása van (ürügyemberek tehát), az emberformaságoknak prae-szervezete (ügymadaraknak nem nevezhetőek így). Ám ki tudta lassanként megállapítani e különbségeket! Orvoshalálok sokasága, neo-chirurgok eltűnése bizonyította: milyen veszélyes a betekintés! Aki esetleg rákényszerült, orvos, hogy természet-tét (a műtét új neve!) során lásson, hátralévó egész élettöredékét félelemben töltötte. Nem változtatott eze.n az sem, ha az adott család fejedelmi juttatásokban részesítetie hallgatásáért a placebo-specialis-tát. Pseudo-plac volt ekkor már az orvos életének tere. S meg kell vallanom, a kalandvágyó fiatalságot ez vonzotta újabban az orvosi pályára. Gyilkos hajlamú egyének tódultak a Neo-Med. fa, fém, xavinet és bol-lobarit kultásaira; hiszen önvédelemnek minősíthették, ha egy-egy természet-tét után ők vágtak a dolgok elébe: a természet-tét sikerült, a páciens meghalt, ez a mondás járta az ilyesmire, ugyanis a sebész, esetleg űrbérgyilkosokkal, távoli besugárzással, végzett áldozatával (betegével, áldójával), nem várta meg, hogy az, esetleg annak családja végezzen vele. Átmeneti super-eonit (kor) volt ez! Nem lehetett voIna azt mondani, hogy megbotránkoztató, ha égy szép nő, amilyen Gallina is, "keselyűt" szeret, "sólymot"; s egyikükben prae-szív, a másikban placetron dobog. Elszaporodtak azok a plaszto-cinék (térfilrh-fajta), amelyek efféle történeteket dolgoztak fel. Del Sonar nem titkolt vágya is ez volt: zenét szerezni egy ilyen plaszto-cinéhez. Amelyikben a sonalitás kifejezi az aszimmetriát. Az agy aszimmetriájának fokozását, a modul-cephaláriát célozta az ilyen kettősségvágy; prae-szívek és placetronok párosodása. (Megvallom: a placetronosokon múlt, hogy prae-szívesek egyáltalán élnek még a globáltérben. Csak éppen őket is vonzotta, hogy túlerejüket finomítsák, s a nagyobb számban létező prae-szíves globáltérlakókat létben hagyják. Erőfölényük okán azonban nekünk, hagyományosoknak minden szervünket a "prae" előtaggal kellett volna ellátnunk; mivel azonban ez úgyis hozzá volt értve, s mert az átmeneti kategóriát sem akarhatta megsérteni senki - a prae-szervesek és a placetronosok felemás alakzatait, akikre nem volt még találó név -, a "prae"-t csak tudományos igénnyel vagy az enyémhez hasonló beszámolókban tettük ki olykor.) - Del Sonar - feleltem - kivált az "Old Arsen Bolygó Biztonsági Váll"-ból.

A "váll" elnevezés onnan eredt, hogy elfogadtunk egy prae-prae-legendát (egy superpraét), mely szerint bizonyos Atlasz a vállán tartotta a globáltömböt. Az igényesebb biztonsági vállalkozások ezért vállalták a váll szerepet, állítván, hogy rajtuk nyugszik érdemben "minden". A nagyratörők egyenesen űr-vállnak nevezték magukat!

- Kivált? - kérdezte Gallina Columbi. (A jövevény.) - És most akkor hol van? Ugyanis...

- Legjobb tudomásom szerint - mondtam - 26?5-ös eonitban összeszerelt "glob"-on. - (A glob. interál-lomásokat csak így emlegettük.) - Azt hiszem, Ca-thartes Aura pénzel ott egy vállalkozást, amely... A jövevény szinte prae-hisztérikus derűvel kiáltott fel, sikolyok csilingeltek a nevetésében; és borzongva jutott eszernbe Del Sonar zenei vágyakozása. De nem sok időm maradt a villámszerű tűnődésnyalábokra, melyekké idegeim összeállni érződtek; Gallina Colum-bi máris folytatta:

- Ezt a neo-post thin-kést ugyanis - mondta a jövevény - ott találtam... egy ismerősöm lakásán. Nem kertelek, ügy és ürügy szempontjából ez a valaki: ürügyember. Egy bizonyos Marsh Hawk, más néven Circus Cyaneus. "Mocsárvész" volt a beceneve, és...

- Volt?! - kiáltottuk szinte egyszerre Lord Aensszel, aki igyekezett nagyon határozottnak látszani. De majd felfalta közben a szemével Gallina Columbit. -Volt? Mi van vele?

- Nem tudom - felelte nagyon egyszerűen a hölgy.

- S mivel nem tudom, kénytelen vagyok pseudo-lehe-tőségként említeni őt. Ám a thin-kés, íme... Mutatta. A pengén rozsda látszott... vagy vér. ...íme, valódi. És rajta van az önök post-mun-katársának neve: Del Sonar. Nem férhet hozzá kétség.

Úgy helyezkedtem, hogy hozzáférhessek a késhez, Lord Aens pedig, hogy hozzáérhessen Gallina Colum-bihoz. Ám ez csak kelletlenül, mellékesen húzódott el; látszott, más érdekli. Hát igen, zseniális barátunk neve rajta volt a thin-sugárlövellésre, neo-lézerezésre és űr-szondázásra is használható kés nyelén. S tudtam azt is, mennyire szerette az ilyen jószágokat. "Apámnak - mesélte - komoly gyűjteménye volt 1900 (!) körüli dolgokból; aztán a Vérsas Plasztimuzeóra hagyta a kollekciót. De sikerült elcsennem egy quatroidot, melyen bicska-duó, kanál és villa volt! Ennek mintájára készíttettem a,kis thint; a szúráson kívül kétféle sugárzás és egy kutatási mód is lehetséges vele." Az övé volt, nem vitás.

Tűnődtem, mit jelent ez. Miért nem mondott igazat Del Sonar a kés ügyében? Éreztem én már akkör is, hogy nem mond igazat!

Lord Aens közben, a gyakorlati esélyeket távolinak érezvén, szokásosan a tudomány felé fordult. Madárkönyvünkből (az Aves Lez.-ből) diadallal emelt ki egy adatot, s így kiáltott:

- Circus cyaneus - hangzott Lord Aens szava -, az kékes réti héja... nem "mocsári"! Nem folytathatta.

A jövevény oly fölényes kézmozdulattal intette le, hogy a lord a kar bámulatába veszett. Neki egy-egy pillanat is elég volt. Sőt ha igaz, a thin-kés pengehasználatára is ő tanítgatta Del Sonar barátunkat, akinek a zsenialitása nem mindenre terjedhetett ki.

- Hát persze - mondta Gallina Columbi. - Kékes réti! Lord Aens, a vőlegényemnél gyakorta elhangzott az ön neve. Del Sonar emlegette, és... Most bámultunk el igazán.

- Ott találkozgattak Melieraxszal is - folytatta a hölgy. - Melierax Musicusszal. És ne mondja nekem most, lord, hogy az meg énekes héja! Remélem, tudják, hogy hívták a Musicust? Csend lett. Éreztem, a Bolygó Biztonság magánvál-lalatosításának parányi csődje előtt állunk. Az ilyesmi, nem tudom, ki hogy van vele, az én önbizalmamat sosem fokozta. Ha egy szép jövevény hölgynek nem tudok megfelelni.

Hát egyszerre valami szörnyen hiányozni kezdett zseniális barátunk. Azaz: vajon...? Mibe keveredünk itt, éreztem lépésről lépésre. Holott helyben ültünk , illetve álltunk.

- Nos, hát a 2983-as! - vágta ki Gallina Columbi. Hallatszott szinte a lord fellélegzése is. Valami borza-dályosabbra számítottunk. De csak ennyi. A 2983-as. A jövő eonito száma. A...

A hölgy bolygótekintete, melyben mintha apró alakok forogtak volna kivehetetlenül, megfejtette gondolatomat, s már hallottam is:

- Igen, a 2983-as a spaceofon nagymenője - mondta Gallina Columbi. - És arról volt nevezetes, hogy már a 2983-as húron is játszik. Mint minden nagy müvész, megelőzte korát, és már a következő eonito hangjait is meg tudta szólaltatni. Apám, Aleo Colum-bi támogatásával fel is szerelte a húrt a...a 2675-ös eonit spaceofonjára! Igen, igen, ugyanarról az állomásról beszélünk. Globális inter - tette hozzá egy csipetnyi leplezetlen gúnnyal a hölgy. Mit lehetett itt mondani?

Rendszerezni lehetett. Efféle helyzetekben így kezdjük mi is, neo-securiták (újbiztonságiak), ennyiben a legmodernebb eonitok eljárásdivatja nem különbözik a post-prae felfogástól. Mondhatnám: még a magánbiztonság is hasonló alapokra próbál (hívságosan!) építeni, mint a közbiztonság, az elhagyott változat. De egy Columbi lány, tudni kell: dinamit. Nem akartam Aleo Columbira gondolni. Még any-nyiban sem, hogy leszögezem magamban: a falconi-formesekhez azért mégsem tartozik. Ha az ember tisztességgel akarja végezni a munkáját, tegyen úgy legalább, mintha semmit se "tenne". Ezt az elvet Lord Aens vitathatatlan virtuozitással művelte olyképp, hogy a legnagyobb természetességgel igyekezett szó szerint semmit se tenni. Most épp ezért lepett meg látható nagy,izgalma. Pedig ő nem is láthatta a hölgy két bolygószemét, melyeknek kavargása egyszerre volt rejtély, örök és tisztázás - hiú? - ígérete. Bíztam. Rendszereztem.

- Nézzük tehát - mondtam, már a tekintély őrzése végett is (mert az ilyen Columbi-ivadékok azért úgy tesznek, mintha lenne velük szemben is tekintély, sőt, senki-semmi nem velük "szemben" volna, hanem ők is egyek volnának közülünk) -, mi jön itt össze. Adva van a mi vállunk, az "Old Arsen". Ennek két tagját, Don Arselt és Lord Aenst itt látja maga előtt. Harmadikunk, Del Sonar, a Zseniális Hangvágyó elvágyódott, s kivált körünkből. Ám ahogy erről a szavaiból értesülök, Miss Columbi, Del Sonar nemcsak a mi triónknak volt beltagja. Találkozgatott az ön vőlegényénél, Circus Cyaneusnál Melierax Musicusszal is. fgy van? Nos: ön most ezt a tényállást vázolta... és hozzátette, hogy az édesapja művészetpártoló lelkesedése élteti a 2675-ös interállomáson a zenét: Melierax Musicus, akit, ha jól tudom, "Énekes"-ként emlegetnek...

- Énekes héja - mondta a lord. Csak hogy ne a jövevényt kelljen bámulnia. Magam inkább a tárggyal törődtem, s megvallhatom, elvem mindenkor ez volt: ne keverjük össze a hivatást és a magánéletet. Persze, e kettő így is összekeveredett, és ha őszinte vagyok magamhoz ( = ha valami jobb megélhetést tudok), bizony otthon maradok inkább. A feleségemmel már tizenhét madarat gyűjtöttünk össze, megannyi sebesültet, akiket szépen feljavítottunk, néhol (ha már eléggé nagy volt) alkatrészt pótoltunk bennük, esetleg generáloztuk is őket. (Végső esetben!) Ezek az énekesek! Íme, milyen bonyolult a világ, a Musicus, az én Del Sonar barátom cimborája, énekes héja! és mint héja, egyike azon ragadozóknak, melyek a mi kis énekeseinket el-elragadják; a nálunk lévő Lincolnveréb, mocsári veréb, Tennessee-szürkebegy és a kaliforniai homokfutó például ilyen Melierax musicus-csőrből pottyant ki; az egyiket lelőtték (az egyik énekes héját), s akkor veszítette el még élő áldozatát. Tudni kéll, hogy ezek a neo-madarak annyiban különböznek a post-prae szárnyasoktól (vagy ahogy gúnyosan nevezték őket: a prae-postoktól), hogy a csőrük fogása nem okvetlenül halálos, sőt módjuk van áldozatukat hazavinni, otthon tetszés szerint elkészíteni; ~ szervezet motorizáltsága és a xavinet-együttható teszi ezt. A xavinet (vagy xavenit) kutyáknak és madaraknak, állítólag már faleveleknek (!?) is anyaga. Mármost a kaliforniai homokfutót a napokban épp Del Sonar hozta. Feleségemmel egy mini-spaceo bemutatóra igyekeztünk, meg akartuk nézni álomhajónk leszállását. Számunkra megfizethetetlen egy ilyen űrjármű; a lord jóvoltából van á vállunknak mégis egy m-s hajója, s ezért Lord Aens megannyi csetlését-botlását és naplopását készséggel tűrtük, Del Sonar és én; most azonban "Del", mint elmondta, már a 2675-ösök jóvoltából utazhatott. Ezek szerint valami mégsem stimmelt. Mert mit mondott Del Sonar: a 2675 interállo-máson a spaceofont Cathartes Aura, a "Pulykakeselyű" bocsátotta a rendelkezésére. Így tudtuk eddig. Most azonban kiderül, hogy Gallina Columbi apja, Aleo Columbi támogatta a nevezetes "Musicus"-t, akit egyszerüen csak "a 2983-as"-nek becéztek... támogatta, hogy felszerelhesse a 2983-as húrt. Mi történik itt...? Megkérdeztem:

- Miss Columbi, azt mondta az imént, hogy a vőlegényéről... nem tud közelebbit. Jól értettem? Eltűnt netán? És mi köze ehhez a mi Del Sonar barátunknak?

- Azt én is szeretném tudni - mondta a hölgy (a lány; kezdtem így nevezni: a bolygószemű). - Circus Cyaneus... jó barátja volt Del Sonarnak. És ugyanígy Melierax Musicusnak. Aki pedig épp a zene révén kötődött Del Sonarhoz. Circus Cyaneus két okból közeledhetett a maguk barátjához. Gondolják meg... már a nevében benne van...

- Cián? - kérdezte, talán riadalmában így, tőle szokatlan éleselméjűséggel a lord. Tejó~ég, gondoltam, ne okosodj, cimborám; ha ez így megy tovább, meggondolod, pazarold-e az "Old Arsen"-re a pénzed. Bár ez, mondom, nem biztos, hogy rosszul jött volna nekünk odahaza; egy ilyen fordulat. Feleségem nehezen bírt a tizenhét madárral. És szükség lett volna rám. Ehelyett alig győztem elugrálni a ránk szakadó ügyek alól. Nem mintha olyan sok pénzt hozott volna a konyhára egy-egy dolog. A kiéleződött versenyben kénytelenek voltunk egymást alulmúlni, biztonsági magánvállak. S a háztartáshoz mégsem kölcsönözhettem a lordtól. De zseniális társunk kiválása után s Lord Aens "talponállóságát" ismerve (a lord az yvenet-evenet koktél stevomán híve volt!), minden rám hárult. S hogyan háríthattam volna el magamtól e bajokat: mások bajait, melyeket éppen felőlük kellett erőm szerint elhári-tanom így-úgy.

Itt most cseppet sem láttam tisztán. A bolygószemű jövevény egyik szemében mintha egy furcsa arc körvonalai rajzolódtak volna ki. Szakállas arc... az apja? Sokat nézte, és így megragadt benne? Nem kérdezhettem meg. A másik szem zavaros volt, alakuló. Végképp nem értettem.

- Cián? - kérdeztem én is, hogy a lordot támogassam. Valahogy túlságosan a háztartásra összpontosultak gondolataim. Ha még a vállat is az otthoni kiadásokra fordítható pénzből kell alátámogatnom. . .! A feleségem kihajít, s nem is véglegesen... Az ilyen felemás megoldások járnak mindkét fél számára a legtöbb megpróbáltatással. De hát - félretéve a tréfát - a feleségem tudta a legjobban, milyen megalázó helyzetbe kerül a magamfajtájú ember, a kisvállalkozó. Del Sonar kiválása ezért érintett kétszeresen. - Cián? Gondolja, hogy a mi vállunk nevében szereplő "Arsen", az arzénnak értelmezhető szó vonzotta? De miért?

- Belülről, valami mély rokonság alapján?-kérdez-te szamár módon Lord Aens, aki szerette mostanában a mély dolgokat. Nem szólhattam rá az ügyfél jelenlétében, hogy ne zavarja meg ilyennel a dolgok elfogulatlan menetét. Gallina Columbi máris befolyásolva lehetett ezzel.

- Nem tudom - vallotta be őszintének tűnő hangon a tisztulóan és zavarosan bolygó szeműjövevény. -Cir-cus annyiban kötődött Musicushoz külön is, hogy a 2983-as cirkuszi zenész volt nemrégiben. És azt a tervet dédelgette. hogy fent a 2675-ösön nagycirkuszt alapítanak. Kamaracirkuszként elébb, de apám pénzén növelni tudják a vállalkozást... Megvallom, Cir-cus nem egészen értette a 2983-asnak ezeket az elgondolásait. Hiszen Melíerax modem művész lehetett volna... nagy művész... tudta a kort megelőző hangokat... és apám személyében biztos támogatóra talált.

Egy Aleo Columbínak... látják, nem vagyok mindenben olyan nagy véleménnyel az apámról... épp a viszonylagos gyengesége miatt jelent sokat, ha az erő látszatát keltheti. És egy ilyen interglobális állomás zenei meghatározása épp ebben a biztonságosabb eo-nito-tizedben nem csekélység. Sötétben tapogatóztam. Láttam a lordon, hogy ő aztán igazából ezt s csak ezt szeretné, s hogy egyáltalán nem lenne szüksége rám. Másrészt most keserítette el csak igazán a Global Security Lexicon meghatározása. Csakis gúnynak faghattam fel. Gazdagok? Függetlenek? Efféle nevetséges vádaskodásra nem is kellett figyelni, mindenki tudhatta rólunk az ellenkezőjét. S ami Del Sonar "kockás" bőrét és fejét illeti, hát vele 199

most nem értem rá foglalkozni. De hogy lenézőek lennénk? Soha nem álltunk távolabb ilyesmitől, mint most.

- Ezek szerint Del Sonar - foglaltam össze -, a másik trióban, afféle összekötő kapcsot jelentett Cir-cus és Melierax között. Circus... nyilvánvalóan csak cirkuszt akart... nem?

- Fordítva! - tiltakozott a bolygószemű. - Circus mindenképpen a nevét akarta meghazudtolni. Tönkretette őt ez a név! Circus a jót és a szépet akarta... támogatta bel Sonar törekvéseit, a régi évszázadok..: eonitók hangjainak felkutatására vágyott ő is, és a jövő hangjainak megszólaltatására nemkülönben! A 2983-as volt az, aki.. De hát itt a rettentő gyanú, mely engem ide hoz. Csúnya veszekedéseik voltak már az utóbbi idöben...

- Circusnak és a 298~-asnak?! - kiáltotta a lord.

- Igen - mondta a bolygószemű. A bal szemben határozottan kibontakozott egy tudós férfiú képmása. Aleo Columbit képzeltem most már ilyennek; a "só-lyomszerűek" között e "galambszerű" bankárt. (Persze, ettől még nem szabad azt hinni, hogy hozzá is bármi köze lenne a magamfajtájúnak; s nem is hittem. De a lány másik szemében a ködös kavargás most már egyértelmű riadalmamra szolgált.) Nem állíthatom, hogy beszélgetésünk körmondatokból állt volna. Mégis olyan körmönfontnak tűnt fel az egész. Azt kérdeztem:

- Tud róla, hogy Del Sonar a 2675-ös állomásra Cathartes Aura jóvoltából mehetett fel? Tőle kapott mini-spaceót, és egyáltalán, a spaceofont Cathartes Aura bocsátotta a rendelkezésére?

- Cathartes Aurának, a "Pulykakeselyű"-nek joga van rendelkezni azzal, ami az övé - mondta Gallina Columbi -, de az űrhangszerek kívül esnek bármi tulajdonjogon. Nincsenek illúzióim, ismerem az apámat. De ő ezen a téren valóban régimódi gondolkodású. Erőszakkal nem birtokolhatja senki az űrben elhelyezett, a globáltér lakói által készített létesítményeket.

- Helyteleníti tehát, hogy zseniális barátunk élt Cathartes Aura ajánlatával?- kérdezte lordunk. Butaságot beszélt!

Próbáltam emberibb mederbe terelni a társalgást. Riadalmamban azon kaptam magam, hogy ezeket a prae-post fogalmakat használom: ernberi, meder. Azt mondtam gyorsan:

- Del Sonarnak nem lett volna módja máskülönben ilyen hangszerhez jutni. - Tétováztam. - És neki... mindene a kutatás. Az őshangoké. Régi évezredek hangjaié. Tudni akarja, milyen volt egykor a globál-tér. És ha ő a hangokból akar megfejteni valamit... tegye. Nézze, Miss Columbi, én fájlalom a legjobban Del Sonar elhatározását. Kivált a trióból, és duónk nem tud megbirkózni a feladatokkal. Fel kellene mennem például a 2677-re egy madártelepre... ahol állitó-lag falconidaék végeztek iszonyú pusztítást. Pedig erre is egyezmény van: űrmadarat, űrállatot, űrlényt, űr-anyagot rongálni és elpusztítani nem lehet. Most hagyjam itt a. . . - Majdnem azt mondtam: hagyjam itt az üzletet a lordra? Meg voltam zavarodva.

- De hát Del Sonar felment a 2675-ösre - hangzott Gallina Columbi ellenvetése -, hát ha olyan jó barátjuk, miért nem néz át a 2677-esre? Másrészt nincs jogom beleszólni a barátjuk döntéseibe. Azt kívánom megjegyezni csupán, hogy a vőlegényem, Circus Cyaneus lakásán ott találtam Del Sonar neo-post thin-kését, amelynek láthatöan a pengéjét használták...

- A pengét láthatóan használták - helyesbítettem. - Egyebet nem mondhatunk.

- Akadékoskodjon, ahogy akar! - csattant fel a bolygószemű nő. - A thin-kés, plasztofotóztuk, ott volt Circus Cyaneus lakásán...

- Plasztofotózták? - kérdeztem. - Maga és még ki? Talán Melierax Musicusszal? Vagy a központi bolygóbiztonsági osztály thin-kés-csoportjával?

- Adja majd még lejjebb is! - mondta a bolygószemű jövevény. A bal szemében a tudós kétségbeesett igyekezettel mintha a jobb szem alakulmányait próbálta volna legyőzni. És úgy rémlett, elkezd átáramla-ni... az orr mögött?? a homlokban???... a jobb szembe. De ajobb szemgolyó szaturnuszos gyűrűbolygásában nem láttam kibontakozni a finom, szakállas (ígry neveztem) Aleo Columbi-arcot. - Tudja jól. hogy bolygó-közbiztonsági osztályaink a centrális feladatokat más területen végzik már, és a magukfajtájúaknak adták át a terepet. Csak azt ne higgye, hogy szerepüket senki nem vette át.

- Nem hiszem, hogyan is hinném - nevettem. -Nem érdemelném meg a nevemet... mint bolygóbiztonsági magánszakértő... ha ilyesmit egyáltalán csak feltételeznék is.

- Rendben van - mondta a nő. - Tehát akkor: Melierax Musicust holtan találtam a lakásán. Az övén. - Jelentőségteljes szünetet tartott.

- Hát cirkusz, az nem lesz - jegyezte meg a lord. Szerettem volna megölelni ezt a nagy vadmarhát.

- És miért ment el maga Melierax Musicus lakására? - kérdeztem. Ez sem volt sokkal szellemesebb Lord Aens közbelépésénél. Hiába, a pénz nem fertőtlenít!

- Egyszerű - mondta a nő, és mindkét szemében iszonyú bolydulás látszott. -- Az emberlágya vegye maga kézbe biztonságát és szeretteiét. Hangsúlyos csend következett, melyet a lord tört meg:

- És maga hogyan vette kézbe a szerettéét, hogy elment Melierax lakására? Járt már előtte Circusnál?

- A bolygószemű nő bólintott. Így képzeltem én is. Feszülten figyeltem. Végre valami értelmesebb kérdés is jutott az eszembe, föltettem hát:

- És a 2675-ös állomást, a spaceofont. .. ellenőrizték már?

- Igen = felelte gúnyosan a bolygószemű jövevény. Furcsa volt szavainak értelmes, hideg csúfondárossá-ga, és hogy közben a két szemének oly nyilvánvalóan nem bír parancsolni. - Annak ellenére, hogy apám mindössze csak egyetlen húrral járulhatott hozzá... igaz, hogy ez az egyetlen igazán érdekes húr...

- Nana! - tiltakoztam. - Del Sonar a régi húrok miatt ment oda... azaz ment volna... mert ha szavai hitelt érdemelnek, nincs ott. Pedig ezzel az ürüggyel ment el tőlém ma délelőtt... még félnapi munka lett volna a számára, és igazán kisegített volna... ám ő eltávozott.

- Erre még visszatérünk - mondta a nő. - Örülök, hogy nem akar hamis alibit biztosítani a barátjuk számára. De folytassukl A 2675-öst Cathartes Aura is ellenőrizte. Ő egyébként boldogabb, mint ha akárhány milliárd globalitóval növekedett volna a vagyona... úgy érzi, történik valami, és neki tulajdonképpen

az a mindene, ha katarzissal...

- Megtisztulás a tragédia által - vetette közbe a lord, aki Cathartes Aura neve alapján már felütötte az értelmező szótár megfelelő kötetét. - Az aura pedig ebben az esetben az a légkör, az a tér, amely körülvesz valakit vagy valamit, esetleg belső kisugárzásként.

- Tehát: ha megtisztulás zajlik a légtérben - mondta tűnődve. - Ezt mondja egy ragadozó... Hogy ő ezt szereti. Nem mondom, kezdenek kifinomulni az eoni-to-tizedek, igen. De folytassa, Miss Columbi, tényleg.

- A kérdésemre nem feleltek - mondta Gallina Columbi.

- De hát mi lenne az a kérdés? - tudakoltam.

- Mit tudnak Del Sonar tartózkodási helyéről? -kérdezte akkor élesen. - Van valami elképzelésük? Hol van? Sejtelem legalább...

- A leghalványabbat se említhetném - szögezte le sietve a lord. Hát egy bizonyos, gondoltam, Miss Columbi láthatja, hogy itt nálunk azért nem kicsinyes alapon mennek a dolgok. Neheztelünk a barátunkra, amiért a zenei szenvedélye miatt faképnél (xavinet-képnél, mindegy) hagyott minket, de nem neheztelünk mégsem annyira, hogy gyilkossági ügyben ne állnánk ki mellette. Bántam, hogy az alibijét`nem támogattam meg legalább valamelyest. Majd még erre is sokféle alkalom nyílhat, állapítottam meg, ha sor kerül bármi eljárásra.

Reméltem, nem kerül sor. Kiderül, hogy Melierax Musicus halálát valami egészen más körülmény idézte elő. Megkérdeztem gyorsan:

- És miféle... ember volt ez a Melierax Müsicus? A neve nyilván... jelképes csupán, és...

- Nem - felelte hidegen a nő, és bal szeme szinte tűzben bolygott. Nem volt egyáltalán biztonságos. -Nem. Melierax Musicus és Circus Cyaneus is... űrügyember volt csupán... és igazi ügymadár. Szaturno-motorosak mindketten. Ezzel mindent megmondtam. A szaturnomotoros ügyemberek a legragadozóbb keselyűknél, sasoknál, ölyveknél, héjáknál veszélyesebbek voltak. Gyakorlatilag alig-alig irthatóak. Egyesítették magukban azokat az emberi vonásokat és madárjellegzetességeket, amelyek a hosszú és kártékony élet szavatolói. Kevés kivételt láttam. Egy alkalommal két mukatársam életébe került egy szaturno-motoros nyornorék elpusztítása. Aki addig huszonhét énekesmadarat - kis nippomotorosokat, hondoturbó-sokat -, hat prae-post gyereket és egy átmeneti prae-neo felnőttet ölt meg. Hozzá kell tennem, a likvidálás csak azért sikerülhetett, mert a 679-es interállomás térellenőrzője az akkor még bevallottan közbiztonsági szolgálat egyik srqpon-ja, tehát rangos személy gyászolta a huszonhét madár között a maga hullámos pseudo-papagáját. Madarasodó korunkban, meg kell mondani, nem mindenki viseltetett olyan udvariasan az élet dolgai iránt, mint jómagam. A madárpártiak már csak azért is lelkesedtek a szárnyas ügyért (és vallották magukat aveológnak, s még egy régi szót, az ávét is - üdv! - így, aveológiailag, netán ornitopata módra értelmezték), mert bíztak benne, ennek a féleségnek a feljövetele és elhatalmasodása biztos, és így a neo-pöstmorte-génekben legalább utódaik számára előnytjelenthet a rokonszenv, közelítheti őket az orni-to-aveológ állag felé. Oka volt ennek a reménykedésnek az a körülmény is, hogy végső soron nem lehetett tudni, miképpen jönnek létre az aveoid lények; százötven éve például halálbüntetés vagy űrhibernálás járt érte, ha valaki aveoidokat magánjelleggel teremtett. Csak a központi aveológiai intézményeknek volt joga dönteni az ornitoállomány mérve felől. Ezek az idők azonban elmúltak; és meg kell mondani, sokan rettegtek attól, hogy az űrbe aveológiai ügyben kihibernált globáltérlakók visszatérnek. Hirtelen belém hasított egy szörnyű gyanú: mi van akkor, ha zseniális barátunk zenei törekvései csak színlegesek voltak, és a múltak húrjainak megszólaltatása... egészen gyakorlati célokat szolgáit? Ám ezt a feltevést el kellett vetnem azonnal. Hiszen itt, ezen a kis hangszeren is megvolt 1000 év húrja... és a hibernálások az utóbbi két évszázadban történtek. Nem, ez nem volt járható út. Galüna Columbi szólalt meg:

- De hát Don Arsel, maga is madárpárti, igazi aveopata, vagy nem? Tizenhét szárnyasuk van otthon... és ne mondja nekem, hogy itt a kis madarak és a nagy madarak közötti különbségtevés őszinte lehet. Öncsalás az egész. Maga is a jövőre készül fel...

- Álljon meg azért a készületeivel - mondtam nagyon egyszerűen. - Hát ha azt mondom, hogy Cathar-tes Aura is aveoid lény, és a maga apja, Aleo Columbi is... mit szól?

- Megfogott - mondta a bolygólobogású szempár. Mert most szinte a szemek beszéltek. A jóságos arc eltűnt a bal szemből, helyén pusztulás örvénylett, és a jobb szemben kezdett kialakulni... valami rettentő szerencsétlenségnek a képe, ennyit éreztem csak, még csupán ennyit láttam... és komolyan meg kellett csíp-

nem magam, ébren vagyok-e, és még mindig a lord hétszeres józanságára lett volna szükségem (ha a lord valaha is egészen józan lett volna a szó szoros értelmében!), hogy valaki meggyőzzön róla, ép az eszem. Mi történik itt? Miközben egy halálos rejtély kibogozásán fáradoztunk, ebben a szempárban végbement valami, ami egészen nyilvánvalóan meghaladta globáltéri, sőt űri erőink java összességét is.

- Annyit csupán - kiáltotta Gallina Columbi -, hogy a maguk zseniális barátja Catarthes Aurától is, az apámtól is jelentős pénzösszegeket vett fel! Igen. És ha tudni akarja, egyiküknek is mást vállalt, és...

- És a másikuknak is - fejezte be Lord Aens. Szavaival mintha őszinte tisztelettel fogta volna meg a nőt; mert az imént féltékeny lett, jól láttam, Gallina Columbinak ama megjegyzése nyomában, hogy én jövevényünket "megfogtam" volna.

- Így, ahogy mondja - jelentette ki nagyon egyszerűen és szinte megkönnyebbülten az iszonyatosan bolygó tekintetű látogató. - Apámnál azt vállalta, hogy segédkezni fog a sólyom- és héjafélék visszaszorításában. Ám mint Melierax Musicus közölte velem, Cathartes Auránál úgy nyilatkozott, igen, a maguk zseniális, de erkölcsiekben kissé visszamaradt barátja, hogy a ragadozószerűségek arca, főleg fióka korban megejtően hasonlít a védtelen, kiszolgáltatott madarakéhoz, s hogy tulajdonképpen nem szabad különbséget tenni... Erre Cathartes Aur~, aki ügyember, méghozzá ügyes; úgy csavarta a szót, Musicus erre gyönyörűséggel emlékezett vissza, hogy egy pillanat múlva már ott tartottak: a pillanatnyi állapotok fenntartása lehet az egyedül üdvözítő megoldás. Del Sonár ezért kapta meg a 2675-ös állomás spaceofonját! Me-lierax Musicus pedig, aki szupercirkuszt akart, elmondta mindezt apámnak... függetlenül attól, hogy Musicus született ragadozó. A cirkusszal is az volt a terve, hogy apró aveoidákat és ornitirádákat csalogat oda, elsősorban zenei műsorral, valamint virtuóz repülőmutatványokkal, aztán rájuk zárja az állomáscirkusz kapuit, és iszonyú mészárlást végez. Pokoli zajjal jár, s ezek a neo-ragadozók szinte ezt élvezik a dologban a legjobban, ahogy a xavinet, a bollobarikt és a fringilloid recseg-ropog a különleges kiképzésű, fogazott csőrökben. Mivel elsősorban zsetonoid táplálá-súak, ezért főleg rulettkaszinókra és kártyabarlangokra szoktak lecsapni a falconidák, táplálékul nem isjön oly nagyon számításba a kisebb aveoállomány. De a zaj, a modernszerű zenei élmény vonzza őket... és ez...

- Hasonlít ez az örület bizonyos neméhez-jegyezte

meg az ilyen vonatkozásban mindig józan lord. -Felháborítónak találom. És maga azt mondja, szép hölgy, hogy a mi barátunk ilyesmihez segédkezet nyújtott volna? Egyáltalán, ilyen állapotoknak csak a fenntartásához is?

Megütötte a fülemet a "szép hölgy" kifejezés. A lord titokban könyveket olvasna, még ha térhatásúakat is? Nem hihettem. Akkor meg... Ennek olyan íze volt, s feltétlenül sértő éle.

- Nem mondhatok mást - közölte a lány, és jobb szeme szörnyűségesen forogni kezdett, cinóberes lángra gyúlva, mintha rettentő súrlódások mennének végbe ott. Könnyei is kicsordultak, nyilván a hő hatására.

- És minden okom megvan, hogy feltételezzem: kolosszális ködösítésről van szó. Ezt az egész háttértörténetet a maguk barátja valóban zseniálisan használja fel arra, hogy alibit biztosítson az én vőlegényemnek, Circus Cyaneusnak... aki rájött...

- Rájött? Mire jött rá?

- Hogy fél eonito óta szerelmi viszonyom van Me-lierax Musicusszal! - közölte drámaian a nő. Jól gondoltam most, hogy értem a szemében a lángolást? -Circus rájött erre; és úgy következtetett, hogy a 2983-as azért akar mindenképpen cirkuszt, mert az ő helyére pályázik... ösztönösen is ennek ad kifejezést... ő akar Circus helyében lenni... de törvényesen. . . el akar venni tőle engem, vagyis el akar venni...

- EI akarja venni az apja vagyonát - mondtam szárazon. - Romantikus rémtörténet. És akkor? Mi történt?

- Circus felbérelte a maguk barátját, Del Sonart, mérgezze meg Melierax Musicust. Ciánt vagy arzént itatni kész őrültség lett volna... a dolog az "Old Ar-sen"-re vagy Circus Cyaneusra utalna. Ezért közönséges pseudo-hibernálót kevert az italába az emberük. .. és megfojtotta a... - Gallina Columbi eltakarta az arcát.

- Megfojtotta mivel? - kérdeate a lord. És most nem az ő szemein láttam, hogy csaknem kiesnek, hanem ahogy a nQ ismét leejtette két kezét, az övén! A jobb szeme bolygóként pörgött, és benne iszonytató, visz-szataszító arc jelent meg. Jóval fiatalabb férfié, mint amilyen a "tudós" volt a bal szemgolyó ködfátylai közt még nemrég.

- lblegfojtotta a 2983-as spaceofon-húrral! - suttogta a nő. Jobb szeménék forgása egy pillanatra alábbhagyott, de aztán még hevesebb tűzzel, emésztve gonoszul lángolt tovább. - A húrral! A jövő év hang-

jainak húrjával! Ezt tette!

Ha ezt a "jövő hangjait" nem teszi hozzá, a közlés egyszerűen döbbenetes maradt volna. Így sem volt akármi.

- Tehát azt a húrt még nem szerelték fel? - kérdezte a lord. - A jövő zenéje maradt? És rajta Melierax Musicus a fityegő... a 2983-as... és közben Marsh Hawk, a "Mocsárvész", azaz Circus Cyaneus eltűnik... de a lakásán maga ott találja a mi zseniális barátunk thin-kését... feltehetően véresen... de a vér nem lehet a maga szerelmének a vére, Musicusé, hiszen őt elaltatták, majd megfojtották a húrral. Egy szót sem értek.

- Én se - mondta a nő. De valahogy ezt a rövid közlést is alig tudta kipréselni az ajkain. - Én se. - Ez most már jobban ment. Érezhette ő is, mert megjőtt az önbizalma.

A jobb szeme tovább lobogott. És benne ott kavargott a viszolyogtatóan gonosz férfiarc. Nem lehet persze mégse megkérdezni valakitől, hogy kinek a képmása lobog így a szernéből. De az egésznek nem volt semmi értelme. Az idösebb férfi az apját jelentette volna? A fiatalabb a szerelmeit? Kissé elcsépelt dolog...

Tudtam mégis, hogy valamit ez jelent, sőt talán az egész talánynak itt lesz a kulcsa. Egyelőre azonban ki kellett derítenünk: ki ölte meg a jövő eonito húrjával, a jövő elpengetlen zenéjével Mélierax Musicust, az ügymadarat-ürügyembert, aki nagy művész lehetett volna, de cirkuszt akart, pénzt és vérengzést; .. és barátja volt a mi zseniális barátunknak, Del Sonarnak, aki kezdett egészen rejtélyes alakot ölteni képzeletemben. Ha ehhez hozzávesszük; hogy Musicus és Del Sonar (a két zenész hajlandóságú lény) triót alkotott Circus Cyaneusszal, akit egyikőjükkel a mérgező név, másikójukkal a cirkuszterv kötött össze, a fantasztikum határán jóval túlláboltam... kissé reménytelenül. Mocsárvészek lángjai lobogtak mindenfelől... Vagy csak egy szempár jobb golyójából!

- Azt is tudjuk, hogy a 2675-ös interglobális állomásnak mintha nem lenne döntő szerepe a dologban

- jegyezte meg Lord Aens. Bölcsen. Magam is kezdtem így érezni. A sorrend kérdéséről kell szót ejtenünk, ez volt a véleményem.

- Nézzük esak, hogyan követhették egymást az események - mondtam tehát. - Ha Del Sonar megölte a thin-késsel Circus Cyaneust... akinek a halálá magának most már, úgy látom, nem okoz különösebb fáj~ dalmat...

- Én csak egyszerűen... mint... - A nő hangja elfúlt.

- Tehát ez nem képzelhető - mondtam. - Del Sonar nem ölhette meg nyitányként Circus Cyaneust, a "Mocsárvész"-t... hogy utána a húrral megfojtsa Me-lierax Musicust. S hová tűnt akkor? Az interalobális állomásra nem mehet. És mi a szerepe mindebben a maga apjának, Aleo Columbinak, és Cathartes Aurának, aki a jelek szerint Del Sonar pártfogója volt... pontosabban a maga céljaira tudta használni zseniális barátunkat.

- A zsenialitás nem mindigjárna együtt a kikezdhetetlen becsülettel? - tűnődött a lord. ~ecsületére legyen mondva, hozzátette: - Róla nem hihetem. .. hogy sáros lenne. Del Sonarról nem.

"Del"-ről nem hihetik, nem hihetik! - rikácsolta tébolyult tekintettel a most már egészen fantasztikus jövevény. - Nem hihetik! Itt hagyta magukat akármiben... elárult bárkit... és nem hihetik róla, hogy sáros, nem hihetik! Azt a húrt az apám tegnap neki adta oda!

Egyetlen ilyen húr létezik. Az apám hihetetlen összegért készíttette el... futuro-párlatok felhasználásával... démoni összegért kapható futuro-párlatoké-val... és Del Sonarra bízta...

- Arra a Del Sonarra, akiről kiderült már, hogy hazudott a kis madarak és a ragadozók kérdésében? - kérdeztem most én is élesen. - Ej, Miss Columbi, ne beszéljen ilyeneket! Tekintsen egyébként arra a kis adóra ott. Csavarintson egyet azon a gombon... egészen régimódi megoldásnak látszik, de a mi zseniális barátunk ezt a szerkezetet vásároltá annak a pénznek egy részén, amelyet Cathartes Aurától kapott. És ha valamelyest gyengén viselkedett... mi jogon ítéli meg azt maga? Egy G. S., a Bolygó Biztonsági Szolgálat bármely magánvállalkozója... épp a mai időkben... ezekben az eonitókban, amikor a verseny kiéleződik. .. jogosult arra, hogy önmaga által megválasztott~eszkö-zökkel éljen... azért, hogy egyáltalán éljen... Vegye tudomásul. Nem foglalkozom tovább zűrzavaros elbeszélésével. Várjon, ha van ideje, és figyelje a plaszto-ernyőt...

- Mi akar ez lenni?! - kiáltotta a nó. Jobb szeméből az iszonyú, gonosz férfialak szinte kilépett. A kezében szorongatott valamit. Erősebben markoltam meg a thin-kést. Talán azt fejezi ki ez a bolygótüzes jobti szemgolyó, hogy Gallina Columbi megbánta már: nem kellett volna odaadni a thin-kést, ezt érzi? Nem volt időm tűnődésre. Sikolyszerű rikácsolást hallot-

tunk. - Mi akar ez lenni? Olyan világos az egész! Circus Cyaneus felbérelte a maguk "zseniális" barátját, hogy ölje meg Melierax Musicust! Meg is ölte, a húrral, melyet apámtól vett át...

- Olyan bolond lett volna, hogy ekkora áruló nyomot hagy maga után? - kérdezte a lord. Csóválta a fejét, s kezét úgy emelte a magasba, mintha az áthatón akarná láthatóvá tenni.

- Eszelősek! - üvöltötte a nő, és bal szeméhez kapott. Odaugrottam. Letéptem a kezet az areról. Iszonyatos látvány tárult elém: a nő bal szeme homorodni kezdett, ott, előttünk apadt... fogyott... és közben a jobb szeme borzalmasan dülledt már... mintha a bal szem állaga a homlok valamiféle elképzelhetetlen alagútján... vagy még mélyebben, bent... a Para-. Meta-vagy Galaxa-pont (életünk meghatározói) rejtélyes parancsára... igen, mintha a bal szem állaga átvándorolt volna a jobb szembe, szinte kiugratva azt a rettenetes férfialakot, mely a thin-késsel hadonászott... Akkor a plaszto-ernyőn bejött a kép. Plasztikusan. Úgy, ahogy a nő jobb szeme is egyetlen apró, egyetlen borzadályosan nagy plaszto-ernyő lett... csak ilyet még nem láttunk. És ő sem látott olyat, mint a mi plaszto-ernyőnk. Zseniális barátunk nem kevésbé szenzációs találmánya... olyan készülék, amely visszaadja a személyt! Szó szerint! Nemcsak a képét... nemcsak plasztikusnak látszó mását... de magát a személyt.. . a személy hiteles kisugárzását.. . thin-sugárzás által felfogott valóját... egy ilyen kis készülék, visszaadja! A valóságban, életnagyságban ez már fél évezrednél régebb óta sikerült: a létezőkivetités. Valaki bent van egy palotában, de a kertbe kivetítik valóját, mintha a padon ülne; vagy fordítva. Barátom, HSc. G.S. Solenard (aki a huszonnegyedik században élt nagy ősének tiszteletére annak nevét használta, persze, általa is megszerzett fokozataival, de a pontosságot szolgáló "XXIV"-es nélkül; azóta ő a XXIV-ik Sole-nard-nemzetség sarja, ám az x-ek rossz emlékűek, azt mondja; íme, tele vagyunk múltbéli históriákkal, ahogy a lord, ahogy az űrbe-hibernáltak hozzátartozói s a többi!), ajeles történetíró meséli (jeles=a "HSc. G. S." jel), hogy az ő őse egyszer ilyen kalandba keveredett... hanem ez, mint a többi történeti tény, közismert. Az biztos, mondta aztán, mikor elmeséltem a következő pillanatokban lejátszódott borzalmakat, hogy a nagyobb csoda Del Sonar visszatérése lett 212 volna. Hát igen. Ha kipottyan oda nekünk zseniális barátunk, az általa tökéletessé tett készülékből... nem is tudom, mi történik! Mit teszek Gallina Columbival. De egészen másképp alakult minden, s nem kevésbé félelmetesen, meséltem a jeles HSc. G. S.-nek, szegrőlvégről kollégámnak. (Csak ő merőben az aveoloidok-kál, ornito-pseudetológiával foglalkozott; bevallotta: "Drága barátom, nézd meg ezeket a Catharteseket, de még a Columbikat is... Hát mivel foglalkozzam? Persze hogy a kis énekesek a kedvenceim... de itt van ez az általad ábrázolt énekes héja vagy micsoda, a Musi-cus... igazi szörnyeteg volt... akkor meg mit érnek a szavak, az elnevézések? Nem vágyom az űrbe, nem vágyom a múlt és a jövő hangszerein zenélni - mondta barátom, Solenard. - Vagyok, ahol vagyok, és szerencsére vannak madarak, egyrejobb motorokkal bár, de a régi, fringilloid szerkezetek is élnek, évröl évre sza-poríthatóak... nekem elég, ami kiváló ősöm révén a múltból rám maradt, s amit a következő tavasz hoz. A pseudo-klorofilláriák és a prae-post xilofiliák között, árnyukban, kertem csöndjén az írásnak és a tűnődésnek élek; s ha feleségeddel valamikor is hosszabb útra akartok indulni mégis, 17 madaratokat nyugodtan rám bízhatjátok. Hiszen ennél rémesebb ugyan mi eshet, mint ami ott történt az irodádban?") Igen, az irodámban...

Ahol most egyedül vagyok. Se a lord, se többé Del Sonar. De nem tudom én ezt másképp elmondani, nem bírom s nem is akarom új változatban összefogalmazni; közlöm úgy, ahogy Solenard barátom történészi rendelkezésére bocsátottam, plasztofonon. Árról írom le, íme:

"Akkor a plaszto-ernyőn bejött valami kép... homályosan. . . de Gallina Columbi a már vészesen kidülledő szemével láthatta: Del Sonar az, és fenyegetően emeli karját, mutat feléje. A most már nem szép, dehogy szép, egyszerűen ijesztő jövevény, Aleo Co-lumbi lánya nem bírta fölemelni a kezét. Mert valami roppant erő bénította. A lord - döbbenten láttam -közbe akart avatkozni. Visszalökdöstem. Nem tudtam, mit nézzek: a plaszto-ernyőt-e, amely - ha bevált a találmány - kidobhatja nekünk oda az iroda fruste-borit-szőnyegére zseniális barátunkat... akiről most már tüdtuk: nem él. A létezőkivetítő plaszto-ernyőn ő csak akkor jelenhet meg, ha már halott; de a thin-sugársűrűség kidobhatja akár alakját is, a valós alakot... esetleg az igazit, őt magát... erre persze még nem volt példa... nem tudtam, mit várjak, mire s~á-míthatok. De semmi se történt, csak kavargott a kép, plasztikusan és homályosan, s akkor Lord Aens ráncigálni kezdett, hogy ne azt nézzem... ne a neo-technoi-dum csodáját, hanem ezt a legősibb valamit, az emberi szemet. Egy ember szemét. A behorpadott szemgolyóhelyen már nem is csodálkoztam, hanem. . . a szörnyen kidülledő jobb golyóban háttérbe szorulni látszott az a fertelmes alak, akivé a jóságos tudós átalakult. .. és jelenet kezdett peregni. Az a jelenet, amelyre a Iétező-kivetítőből vártam! Az pergett le a pokolkínok közt szorongó Gallina Columbi szemében (melynek dül-ledtsége még a legrútabb galambszemek beteges állagáét is felülmúlta, hogy ne mondjam, túlszárnyalta!), az vált láthatóvá a számunkra, ami történt. Ami valóban megtörtént... a három gyilkosság története! Olyan világos lett egyszerre minden! Hát persze! Amikor megengedtem Del Sonarnak, hogy likvidáljon arra érdemes létezőt-bűnözőt, megfogadta szavamat. Hogy erre nem gondoltam! A tegnap hozott kis kaliforniai homokfutó...! Nemcsak úgy egy valamiféle Melierax musicustól ragadta vissza az életnek ezt a kis madarat a mi Del Sonar barátunk... hanem egyik barátjától... akit rajtakapott, hogy csak ürügyember... s nem is ez volt a lényeg, hanem hogy ügymadárként mit művel. Kis madarakra vadászott. Del Sónar-nak volt már gyakorlata a Melierax músicusok elleni harcban. S talán ez a mi 2983-asunk tudott is Del Sonar sikeres elhárításairól, a három madárról, melyet már a mi számúnkra megmentett. Ezért is árulhatta el Del Sonar furcsa-gyávának látszó alkuját... de ha a mi zseniális barátunkról elmandhatott is bárki bármi rosszat, ha szidtuk is, hogy íme, itthagy minket... azt, lám, nem lehetett elmondani róla, hogy jó érzése, globáltéri létezősége ne lett volna a helyén. Egyetlen supro-futurittal, méghozzá saját kidolgozású töltettel, robbantotta Melierax Musicust. Az énekes héjának látszólag semmi baja nem lett; a motor szaturnáliája múlt ki nagyon egyszerűen, a robbanás anyagtalan volt, a kis furgókettyűk mozgásmikéntjét szüntette meg. Nem volt többé hogyan élnie a szaturnomotor-nak a héjában. Del Sonar akkor a halott ürügyembert; nemrég még barátját, akivel közös zenei tervei voltak... ha voltak... hiszen tudnia kellett a cirkusztervről, s ezért is volt felkészülve Del Sonar barátunk... a halott ügymadarat hazavitte, annak lakására. Ám a húr nem nála volt, hanem Gallina Columbinál! Ez látszott most a csaknem üregéből kilépő, de még állagát tartó szem plaszto-ernyőszerűségén... Látszott, ahogy Del Sonar felhívja őt... Gallina Columbit, és kéri, gondoskodjék alibiről vőlegénye, Circus Cyaneus számára. Gallina mindent megértett.

Találkozót beszélt meg Del Sonarral, mint mondta: Circus érdekében. A találkozóra nem ment el, telefosonált azonban, hogy hol lesz. A húrt letette egy megőrzőbe. Csekély koffer-plac volt a tokja, tekercsben volt benne a húr. A koffert úgy állította be, zárjaival, hogy felpattanjon. Így szegény barátunkat többen is látták a xavinet-kígyóként előtekeredő kísértethúrral. Nevezhetem így, hiszen a félzseni, félszörny 2983-as már halott volt, épp Del Sonar ölte meg. Gallina terveibe ez így illett jól. Valóban találkozott Del So-narral, együtt mentek fel Circus Cyaneushoz. Ott Gallina orvul leütötte Del Sonart, majd elvette thin-kését, és megölte vele Cyaneust. Félt ugyanis, hogy Circus Cyaneus, ha értesül a szerelmi viszonyról, vesztét okozza. Del Sonart akkor automata mobilidába ültette, melynek motorját ő maga a csomagtérből irányította. Ott volt mellette a csomagtérben Circus holtteste is. Iszonyú volt nézni, ahogy mindez abban a szemgolyóban lejátszódik... a kidülledés, a majdném kifolyás plaszticitásával. És aki abban a szemgolyóban lelepleződött... nem is maga Gallina Columbi volt! Gallina maga is tragikus folyomány áldozata volf csak. Ki tudja, miért, de talán hajlandóságai okán... az önmagában hordozott kettősség büntetéseképpen... szemgolyóiban testesült meg... tudnod kell, kicsoda... mely boldogtalan páros. Jekyll és Hyde!~~ Egymást szorongatták, borzalmas szemfájásokat okozván Gallina Columbinak. A végső soron szerencsétlen nő ezt ott, már kifolyó szemmel, de különös módon akkor már fájdalmak nélkül mondta el. Jekyl-len győzött Hyde, ezért pártolt át ő a vőlegényétől a 2983-ashoz... és Hyde az ő saját szemgolyójából nézte szeretkezéseiket. Hiába fordult Gallina segítségért a bal szemében lakozó dr. Jekyllhez... a doktor nem volt szemorvos, ráadásul ő maga volt a fertőzet oka, borzadályos alakmásával. A bal szem sokáig csak fáradt volt Hyde életrekelésekor, aztán fátyolos... vé-gűl Gallina elhatározta, megvallja a dolgot Musicus-nak. Ez meg is történt. .. előtte jól összeveszett Circus Cyaneusszal, aki furcsának találta, hogy szerelmes együttléteik során a lány a bal szemét meresztgeti, a jobbat pedig hunyni próbálja. Fordítva volt ez az énekes héjánál, a 2983-asnál, aki szinte kéjelgett abban, Gallina Columbit alázva, hogy bal szemét különböző módon átkötötte, s a jobb szembe meredt ő maga, előcsalogatni akarván onnét az ezért persze féltékenyen dühös Hyde-ot. Nem tudom, hogyan történt az egész, sikoltozta Gallina Columbi. Nem tudom, hogyan költözött a bal szemembe Jekyll. Akkor már őt is nyilvánvalóan Hyde kényszerítette... és egyszer Jekyll elmondta, hogy efféle bolygásra kényszerül ~olykor, egy-egy eonitóban... és senki nem tudhatja bizonyossággal, nem ő lesz-e az áldozat. Az áldozat persze én magam is vagyok, mondta Jekyll doktor kétségbeesetten, látván, hogy egy ilyen szép, fiatal globálteremtménynek az életét teszi tönkre végzetesen... de ez a betegség, a jekyhydell-kór... még csak nem is szerepel az orvosi könyvekben, és Musicus azt állította, hogy ő a szerelmes nézésével meggyógyítja a lányt. . . közben kárörvendően egyre kijjebb csalogatta Hyde-ot. . . És Gallina Columbi egyre kevésbé bírta ezt a sok kettősséget. Ezt mind végiggondolta a kocsi csomagtartójában, és elöl ott ült Del Sonar, és többen látták is, hogy Musicus házához hajf. Odaérve Gallina leállította a tulajdonképpen gonoszul preparált automata mobiládát... a hátsó bejáraton fellopózott, a húrt az énekes héja nyakára fonta, megrántotta... Majd visszatért az automata mobiládához, és az előb~ bi módon tovább kormányozta. Eljutottak így egy szakadékhoz... itt végső próbát tett. Hyde-hoz fohászkodott, segítse. Oly dolgot kellett próbálnia, amihez talán kevés volt a neve, származása. Vajon ürügymadár vagy ürügyember vagyok-e, töprengett lázasan. Nem volt más, megoldás. Kockáztatnia kellett. Ahogy az automata mobiláda a tengerszakadékba K zuhan, neki hátulról, a csomagtérből a vezetőszerkezettel együtt ki kell ugrania, és repülnie kell... különben biztos halál várja. Ám ahogy ezt ott irodámban, a ?ordnak s nekem előadta, mintegy a dülledő rém-~lClli filmplasztitjának magvarázó szövegeképpen, már nem remélt, már nem is sikoltozott... s a fájdalmai is elmúltak. Maga volt a létentúli állapot... s így számolt be arról, hogy az ugrás sikerült... s hogy felujjongva érezte: a repülés is sikerül, sikerül, sikerül... és repül, repül... viszi az irányító szerkezetet, és partot ér... Elveszti eszméletét, a kiállt rémségek nyomán.. . és Hyde-ra ébred! Arra, hogy Hyde a szeméből kitekinget... s ő szinte látja a másik szemgolyóval... kétségbeesetten látja... mert a szemén keresztül Jekyll és Hyde megosztja őt, ám éreznie kell, hogy a doktor gyengül. Még egy rémséges éjszaka... s eljött hozzánk... talán Del Sonar miatt, megkönnyebbülést keresve. Elhatározta, hogy ha lesz ereje, megvaHja, mit követett el, mi sújtotta... senki másnak nem tudtaů volna elmondani. Érezte azonban, hogy a lelepleződéstől félve, Hyde le fog számolni a doktorral, s ez a folyamat el is indult. Két szeme azért kezdett oly szörnyen forogni, ködleni, átalakulni. Ahogy idáig ért, hirtelen arcra bukott... és a lord, számomra váratlan erőteljjel, félretaszított, ő maga hajolt Gallina Co-lumbi fölé... s egy kis edényt kért... Hoztam az edényt... íme, mutatta a lord, Gallina Columbi jobb szeme... kibukott... Hyde eltűnt közben... talán elrepült, mint Gallina a zuhanó járműből. . . vagy egészen másképp intéződnek ezek a dolgok, mondta a lord, nem sejthetjük.

Meg kell vallanom, rémületem nem is annyira a példátlan történésnek szólt - hiszen már csak a letakart arcot láthattam, s homályos üvegcsészében, a lord kezében, a szemgolyót... de ott volt, ott volt. Riadalmamat más okozta. Lord Aens! Ez a határozottság... a parancsoló modor egyszeriben... Más embert láttam magam előtt. Kiderült, hogy a lord... A lord a mégis tovább működő, a magánvállakba elhelyezett közbiztonsági hatóság magasrangúja! Tökéletesen játszotta szerepét... ám most, hogy ilyen nevezetes személyiség keveredhetett az ügybe, mint Aleo Columbi bankházigazgaió, kénytelen volt fclfed-ni kilétét. Természetesen ez, mondta szomorúan a lord, aztjelenti, hogy egészen más globáltérbe, ekképp mindörökköni távolba kerül tőlem... és Del Sonar sírjára is, a hullámsírra, mert ajármű kiemelésére nem volt sok remény... Gallina nyugodtan be is lökhette volna... bár így esett pár méterrel arrébb, egy ú~yne-vezett közelpart-gödörbe, ahonnét talán csak év... eonito-százak után kotorják felszínre, ha egyáltalán... és szomorú a lord azért volt, mert mint mondta, csetlé-sünket-botlásunkat a védett szuper-profi biztonságából figyelte, s elrestellte magát, ezért volt szívesen bárgyú, ezért tett úgy, mintha sokat inna, és a többi... titkos terve azonban az volt, hogy kettősségét, köz és magán között, megtartva nyergel át az igazi, kockázatos, sokféle élethalálharcát vívó magánbiztonsági szakmába, némi ellenőrző-beszámoló feladattal, de tulajdonképpen beltagnak hozzám, és lassan bontakoztatja ki képességeit, örömömre. Nem történhetett így; és csak annak örülhettem, hogy az apa, Columbi bankár értesítését is ő vállalta magára. Ne búcsüz-zunk, mondta, kívánjunk csak annyit egymásnak, hogy... Tudtam, mire gondol. De hát az szinte hihetetlen, hogy bennünket, az ügy tanúit, meglátogasson Jekyll és Hyde. Sose bízza el magát, barátom, mondta az abszolút hivatásosok fanyar visszafogottságával Lord Aens. Vagy én nem tudom, kicsoda. Mindegy; derék embernek ismertem meg, s ez az emlék kísér. És még valamit, kedves Solenard. Tudja, milyen furcsa érzés ez? Lord Aens is, én is: tanúi voltunk valaminek; aminek egyáltalán nem ismerjük a mögöttes tartományát. Gallina Columbi szíve megállt a rémülettől. Hagyományos prae-post szív volt... akkor viszont csoda történt, amikor elrepülhetett a járrnűből. Mindegy. A lényeg az, hogy egyikünk sem tudhatja, hogyan határoz az életen-globalitáson túli, tulajdonképpen az űrön túli világ - világ? - hozzánk hasonló biztonsági szervezete-szerkezete. Mi vár ránk azért, hogy akaratlan tanúi lettünk Jekyll és Hyde újabb rémkalandjának? Ez az egész - és hadd fejezzem be ezzel, hadd szúrjam be ide, amit hazafelé találtam: egy kórosan kifolyt szemű galambot a kertünk sövénye mellett; eltemettem, és nem tudtam kire gondolni... ezzel is a félbehagyott mondathoz kapcsolódom -. igen, ez az egész talán csak ürügye volt... bárhogy nevezzük is a szereplőket, embernek, másminő lénynek, lényen túlinak... ürügye volt az életnek... vagy pontosabb, ha azt mondom: ürügye a halálnak."

 

ŰRBÉRGYILKOS

 

- Hogy telt az utacska? - kérdi Salendro. - És mire telt, hahaha?!

Ez nála a mosoly. Büszke rá, hogy ő Mr. Hahota. Üres vigyort látok. Közlöm vele megint:

- Egy üres vigyor, ennyi vagy nekem, Hahota! .Egy üres vigyor. - Érzem, mennyire elvesztem magam megint. De ez mindig így van, mihelyt itt belépek. Rég felhagytam minden reménnyel, hogy az űrtű-űrcérna ér valamit. Most én is nevetséges vagyok, mikor azt mondom Salendrónak: - Kapsz tűt, cérnát, ölts alakot! Jön a válasz:

- Láttalak. Azért csak kértél tűt és cérnát, hahaha! Volt hozzá pofád. Meglelkized a bátyját, mehetnél szépszerén, de te alakot akarsz ölteni. Kedves Lar-denso úr, csak ennyit: hadd öltsek alakot itt a maga birtokán, melyet épp most örökölt meg a jóvoltomból a bátyjától... de csak egy icipici félórára hadd öltsek alakot, amíg a carabinierik elkaphatnak..~. ó, emlékszik a régi szép időkre? Hát csak egy percre, egy körömpiszoknyira... nem fogom bántani, higgye el. És ezt te kornolyan gondolod? Hogy Lardenso úron úrrá lesznek az érzelmei, mikor tömérdek pénzért ilyen szépen meglett neki a még tömérdekebb pénz? És egyáltalán, képzeld el: éj idején valaki alakot ölt a házában! Rohadj meg, űrbéres, mondja Lardenso úr, hidd el, ezt gondolja...

- Retteg, azt gondolja! - kiáltom a semmiből a semmibe. Még mindig csodálkozom, hogy vagyunk.

 

Hogy halljuk egymás hangját. Ezen a globálszínen is mindig csodálkoztam. Néha elkezdett tünedezni a velem szemben álló alak. És magam is semmivé lettem. Ezt éreztem. Szörnyű volt ez a bizonytalanság. Engem ugyan nem nyugtatott meg, hogy mások is ezt érzik. Ezt vagy hasonlót. Bánom én, mit érez más! Én - én vagyok, ezt meg én érzem, és egyszer vagyok ebben a globáltérben. Lekerülök globálszín alá; és akkor, ahogy régen mondták: agyő, globálszín, ibolya a bélszín. A büdös tértöltésbe! Hát én nem... Velem ne!

Ez énvelem ne legyen, mondtam: hogy valaki Qtt áll velem szemközt, beszél hozzám, és én egyszerre azt érzem: nincs ott, űr van a helyén. Holott látok. Látom a fákat, a házakat, a járókelőket, az eget - de őt, aki beszél hozzám, nem látom. Ürességet látok. És ürességet érzek. Kedves legjobb barátom, kedves professzor úr, kedves szólóplasztofonos, ne csináljátok ezt velem!

Én csak ennyit mondtam. Esküszöm, csupán a 101-edik alkalommal vettem elő a thin-kést. Beleböktem az űrbe. Van-e ott valaki? Hozzám az űr ne beszéljen. És igazam lett. Egyszerre nem is beszélt senki. Elnémult az az űr, amely állítólag emberi alakban állt ott velem szemközt. Igazam volt. Futottam. Egyszerre teltséget éreztem, és reszketni kezdtem, hogy megragadnak. Az előbb túlságosan megfoghatatlan voltam, most meg túlságosan megfogható. Sőt megfogandó. Fogják meg!" - harsantak a kiáltások. "

Ez vagy te, globáltér, kiáltottam magamban. Az imént még azzal gyötörsz, hogy megfoghatatlannak érzem, aki velem beszél, és tőle megfoghatatlan leszek én is, hanem amikor ki akarom próbálni, hogy mi igaz ebből, vége a világnak. Nekem van igazam, átejtés az egész, szemfényvesztő trükk. Ne lássak a szememtől, ezt akarja a globáltér. Azt higgyem, hogy ott van, ami nincs, és hogy nincs ott, ami van. Az űr, az van ott, és nem a kedves legjobb barátom, nem a kedves professzor úr, nem a kedves szólóplasztofonos. És amikor kipróbálom, jön az átejtés. lényege. Kipróbálom, mi az igazság - és kiderül, mi az igazság. Az igazság az, hogy valami mindig ellenem van. Rohanok. "Fogják meg!" Valaki megállít. Ordít ráncigál. Érzem, űr megint. Űr tátong velem szemközt. Most persze hogy vakdüh ragad el. Nem csinálom olyan pontosan a próbát. Hörgés hallatszik, s egy pillanatra felrémlik egy iszonyúan eltorzult arc. Rohanok tovább. Megint megállítanak, ketten. (Páros űr is van tehát, ezt először érzem!) Két próba. Két némaság. Persze hogy üresség volt a helyeteken, persze hogy az űr akarta utamat állni. Ti vagytok az útonállók? Én vagyok az útonálló? Ne higgyetek az űrérdekeknek! Az űr az útonálló! Az űr állta mindig utam.

Most itt vagyok a teljes űrben. Magában aa űrben. És meg akarnak rohanni az emlékek. Az emlékek akarják utamat állni. Ezt nem lehet kibírni. Nem érzem tőlük magát az űrt. Ahogy lenn az úgynevezett "Földön", a globálfelszínen az űr miatt nem éreztem a többi dolgot. Ott éreztem mindenkiben, aki szólni kezdett hozzám, az űrt, és magamat is űrnek éreztem ettől.

Valami különleges képességem volt a hibás. Ezt Salendro itt a legfejlettebb űrlaboratóriumban kielemeztette, és talán segít is rajtam. Csak nem mondom neki, hogy én ezt nagyon jól tudom. Nehogy elbízza magát.

És az élet teljesen más lett. Pont a fordítottja. De előbb még az emlékekről. Így már könnyű. Az emlékekkel. Ha csak üldögélnék, járkálnék, bámuldoznék az űrben, ha csak annyi volnék, mint egy csócsáló állkapocsfüggvény vagy egy remegő, lötye láb egy végkórházban, szörnyű volna az. A nagy űrfélelem, most már sejtem, innen van. A globáltérlakók annyira globálnak hiszik a teret, ahol élnek, hogy utána, azt gondolják, nincs semmi. Csak az állkapocs-csócsá, csak a láblötye. Mertnyire tévednek! Mármost én ennek az előérzetével voltam beoltva. Tény, hogy egy szárazvillámos estén, a Pon-cio Pilatori gátnál összetalálkoztam valakivel..Gát~ás-talan volt. Megragadott, és tüzes leheletével csapott arcon. Bokorból lépett ki, és két szárnya két tábla volt. Ahogy ezeket meglebbentette, már értettem a paranesolatot. Az egyik táblán ez volt: Én vagyok az Űr! Na, jó vicceid vannak, hiszen eltűntél, persze az vagy. Mi volnál? De alighogy ezt végiggondoltam; furcsa dolog történt: mintha azt mondta volna a kő-táblaszárnyas alak ott a Poncio Pilatori gátnál, hogy kelj fel és ne légy. És felkeltem - mert a földre taszított az imént -, és nem voltam. Vagyis űrállapotban voltam, és ő is abban volt. És beszélni kezdett hozzám, és akkor ideges lettem, és mert olyan eátlástalan volt, és valami injekciót is döfött belém, mé~hozzá a vala-gamba, azt mondtam: Bizony, megdöföm én is a te valagadat. .. De a késem beletörött (i aaz, ez még csak egy thin-kisbicska volt, egy úgynevezett thin-bugyli, nem volt rajta se lézer, se fonosugár, se plasztomiskár; esak bugylimetszésre volt jó, lányoknál határozottabb fellépésre használtam), és most ebbe a két szárnyba beletörött, és hatalmas hahota hallatszott. Itt ismertem meg Salendrót. Nem titkolta kilétét. Előtte való nap végezték ki, késelésekért. Hatvankilenc áldozat. 2969-et írtunk. Bevallotta, pontosan annyi áldozatot akart a megjövendölt évre - 2982-re -, ahányas annak az évnek a száma. Mert kint járt a Poncio Pilatori gátnál, mesélte bíráinak. Mr. Hahota! Így látni őt, mondhatni, gatyában - semmiben! de én mindig azt mondom, gatyásan az űrben, Salendro, gatyásan látlak itt az űrben, te még itt is gatyásanjársz, elmesélték a rokonaid, mindig gatyában jártál otthon, egy szál gatyában, hát add ide a gatyádat, megölöm, adj űrtűt-űrcérnát-, kész röhej. Persze, ravasz az öreg Salendro. Tudja, hogy csak alakot öltenék. Akkor nem volna szükségem a megbízásaira. Akkor ki tudnék telni, és jól telne az idő.

Ahogy mindig űrnék éreztem a velem szemközt állókat, és űrnek éreztem tőlük magamat is, kibírhatatlanul telt az idő. Már ott lent a globáltérben, ott is. Salendro tagadja - és hahotázik! -, hogy az ő injekciója okozta volna nálam az egészet. Hajlamok, öcsi, azt mondja, ez mind hajlamok kérdése. Tény, hogy a két kőtábláról mindig is hallottam, és hogy ott a gátnál megjelent nekem, ez felszabadított a gátlásaim alól. Persze, bőven visszakívántam volna inkább a gátolt állapotomat. Akkor, épp a gátló miatt, nem éreztem még űrnek semmit. Tény, hogy a gáthoz azért járhattam ki. Ez is tény. Megvolt a hajlam. A dolgok összejönnek. Kijártam a gáthoz, legénykedésből talán, hogy szembeszegülést tanúsítsak a globál-plaszto-sorssal szemben. Ez lett belőle. Azok a Megbízók, akik mindent irányítanak, rám küldték Salendrót. Sa-lendrónak meg a hahota a gyöngéje, ő mindig okot keres a hahotára. 2982-ben, a megjövendölt évben is egyetlen nagy hahotává akarta változtatni a világot. A globáltér neki egyetlen nagy hahota lett volna akkor, és ez a hahota ő lett volna. Állítólag nevetőpor került az anyjába, a közelben volt egy nevetőporgyár, és egy pseudo-plac légrobbanás szétvitte a nevetőport, és az anyja attól fogva mindig csák hahotázott, 225 valahányszor Salendrót meglátta. Igaz, volt is min.

Salendro egy méter harminchét volt. és vékony, mint egy thin-kés. De amikor hahotázni kezdett, mindene felduzzadt, mint egy tömlő, csak a két ajka maradt zárva, feszesen és vékonyan, megint csak mint egy thin-kés. Hát ezen nevetni kellett. Salendro elmondta: ha ő így elkezdett felfúvódni ~a hahotától, mindenki a hasát fogta. Erre ő végképp hahotázni kezdett, még jobban felfúvódott. Remélte, egyszer annyira felfúvódik, hogy szétpattan, és megszabadul ettől a rohadt globáltértől; mert mit keressen ő itt, ha még az anyja is kiröhögte. De a nagy felfúvódás láttán az emberek megriadtak, lehervadt róluk a mosoly is, és orvosért szaladtak. Salendro így ismerte meg például a kedves professzor urat, aki engem is kezelt aztán, előtte azonban még előadott nekem az egyetemen. Oda jártunk a legjobb barátommal, és az aulában a fonez-plaszto-din zenekar ját~zott, amíg a szóló plasztofonos ki nem dőlt a sorból. De akkor már én se jártam oda többé.

Örültem, hogy elfuthattam. Akkor is megfogható lettem egyszerre. De majd még elmondom. Vagyis SalPndro csak szenvedett. Ákkor szedték össze őt a Megbízók. Hát ha ilven van, mondta Sa-lendro, mert még mindig mentegetőzésre kényszerült belülről, az ilyesmi nem múlik el könnyen, ha van ilyen, mint én, meg ez az én szenvedésem: egy ilyen globáltérben hogyne lennének Megbízók! El vagy veszve így is, úgy is, valami cél akkor mégis kell, és minél rázósabb, annál jobb. Annál több a reményed, hogy azért csak helyrerázódsz. Ő így kapta megJ a 2982-es évszámot, és hozzá is látott. A pukkadásokat akarta kilukasztani: megváltani a hozzá hasonlóképpen szenvedőket. Csak kövérek jöhettek szóba. Egyszer valaki felpuffadt hassal ment ki az útcára: exxo-gombát evett, hát a gázoktól volt ez. Salendrót megtévesztette a jelenség. Hibát követett el. Nem tudja, hogyan, de több szúrás ,nem sikerült. Az ilyesminek a titka tökély, mondja most Salendro. Ezt nem értik meg a legtöbben. Nem az a lényeg ma már, hogy mit csinálsz, hanem hogy hibátlanul csináld, és csak azt. Hát ezért ne kérj te tűt-cérnát, mert egyszer még adnak, és akkor. megnézheted magad. A titkod az, hogy alaktalan vagy, de jól forgatod a thint. Megbízók mindig akadnak, a Megbízók sokfélék. Én azt hittem, meséli újra meg újra Salendro, hogy a Megbízók különös kegye kell a kőtáblákhoz. Hogy hordozhassam a kőtáblákat, szárnyként. Egy frászt! Az exxo-gombásból a gázok átköltöztek belém, és a két kőtáblát is felfújták. Könnyű volt a hordozásuk, de a keménységük megmara~dt. És nagyon hatásosak voltak, ezekkel értem el a legnagyobb sikereket. A legtöbb dolog csak fel van fújva. Bízz meg bennem, és én leszek a te Megbízód. Ha egyszer nekem meg ez a különleges adottságom van! Így Salendro. Megvallom, nekem ez volt a l~gké-nyelmesebb űrlétforma. A globáltéren elég keserves tapasztalatot szereztem, mi van akkor, ha ez folytatódik itt? Hogy például: aki szembekerül velem, űrré válik. Űr az űrben! Kiderül még az űrről is; hogy igen megfogható valami, s ahhoz képest is van további űr, amit űrnek képzelünk. Akkor itt megint kipróbálom, van-e ott valaki; mert a Földön egyre csak ezt próbáltam; mint az a régi, prae-post filozófus, hogy "megmondom, ki vagy"; a kedves professzorom is ezzel akart tréfálkozni, elbeszélgetvén velem; még hogy te mondd meg, hogy én ki vagyok? Elfutott á méreg; apukám, elsősorban hol vagy te? ki vagy, te? egy nagy űr vagy! Miféle professzor vagy, ráadásul a testkivetü-lés-tan tudora, igen, miféle vagy te, ha egyetlen valós alakodban is eltűnsz? és akkor a professzor nőjétől, az egyik kolleginától megtudakoltam, vannak-e a professzornak kivetülései; nevetett, azt mondta, még be-vetülései is ritkán, nem jó a bevetése, viszont nagyon jó italai vannak, plaszto-futurái, és olyanokat lehet nála látni, ilyen futur-dolgokat, például hogy mi fog történni velem, mesélte a kollegina, milyen neo-bugu-lyásokkal leszek mindenféle helyzetben, sok globalitó-ért, zsetönok körben, és nagy bugulyák; nem mint a profnak; hát ezeket a futur-dolgokat nagyon csíptem, és akkor megkérdeztem még egyszer, bugulyázás közben a kolleginától, mert a prof futuro-plasztjában az én képem is ott volt, hárman volt~nk az évfolyamból, akiket a jövő a kolleginának ígért, a harmadikkal .

voltak a zsetonok, a rue-lett, az uer-lett és a rou-futu-ro-laendoe, persze Monte Jarleaux-ban, hát nekem ingyen, pusztán a bugulyáért, ekkora disznó volt ez a prof, így csinálta, de ha ez neki jó, én nem bántam volna, viszont hogy akkor majd ő megmondja nekem, ki vagyok én; a kollegina szerint nem tudott kivetülni: ismerjük a tételt, aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja, hát a prof is csak tanította a kivetülést, de egyszerűen nem tudott megállni az ember előtt, meg semmi, akkor egyszer így elkezdtünk volna beszélgetni, a prof.az imént még ott állt, kis csoport vett körül minket, láttam őt rendesen, de akkor a többiek elszéledtek, úgy értem, rendesen, ahogy szokás, emelt fővel, hogy így mondjam, vagy összebújva, minden, és a prof, a dr. Saleno ott maradt, és egyszerre űr volt a helyén. Ez az űr mondja nekem, hogy majd ő felvilágosít engem, ki vagyok; egy senki-semmi, az vagyok... tudtam, a kollegina miatt van a plasztoidozás. Erre én: "bugulya...?", kiáltottam, és végrehajtottam az ellenőrzést a thin-késsel. Egy annyi hangot ki nem adott, hogy "bugyli". Most tűnt el igazán. Igyekeztem, persze most már hagyományos módon, eltűnni én is. Azokban az időkben ez nem ment olyan egyszerűen, mint ma.

Az űr lett a dolog megoldása, hát persze. Ahogy mindig űrré váltak a szemben állók, ebből csak a bolond nem tudta kiolvasni, mi a plasztoid ábra. Igazán tisztességtelen dolog, hogy ezt kívánja az embertől a globáltér: legyen, mint bárki más, de aztán olyan dolgokba keveredjen, amelyekből nincs hogyan elpárologni. Az előbb még űr volt a helyemen, és űrrel volt dolgom, de akkor már nem űr vagyok, hanem Sorel úr, Dan Soret, és nézhetem magam, hordhatom az irhám, nagyon is megfoghatóan. Fogdmegek kőzött! De hát nem volt új ez az érzés sem; és tulajdonképpen az én kedves legjobb barátommal kezdődött az egész. Ott vetettem be az ellenőrzést, a végsőt: Érthetően mondom: valaki tényleg fontos lesz az embernek, és akkor nem mindegy. Beüt, hogy nem lehet akárhogy. Az ellenőrzés végső fokáig el kell menni, hogy legalább ott lássam, hásyadán állok, ahol úgy egyáltalán. Ez az én legjobb barátom, a három Lardenso fivér közül a kicsi, szert tett egy bizonyos szerre: End-rasol, ez volt a szer. A mennybe ment tőle. Ott társalkodott a régi terrorista bigékkel: a Johannával, a Bernadette-tel, az Ulrikével. Így mondta. Ide figyelj, engem ezek a dolgok nem érdekelnek, de ha a legjobb barátom vagy, oszd meg velem, amire szert tettél. . Teljesen egyszerű volt a gondolkodásom. Odanézek, a kis Lardenso: sehol semmi. Elrohantam. Ahogy legközelebb találkozunk, megerőltetem magam, homályosan, ködön át, de látom őt. Olyanok vagyunk, mint dr. Jekyll és Mr. Hyde, amikor az egyik átment a másikba. Csak úgy mondom. Felhozom neki az Endrasol-témázást. Erre mit ad isten, ad nekem egy kis skatulyát, Endrasol felirat van rajta. Akkor láttam utoljára. Hazarohantam, beszedtem. Később derült ki, hogy nem Endrasol, hanem Lodensar volt a skatulyában. Összerázta vagy mi? Netalán én? Ha nekem valaki a legjobb barátom, nem tételezek fel róla azonnalrosszat. (Az azonnalrossz a legfőbb rossz, olyan rossz, amelyet nem is előz meg jó. Nálam a rosszat mindig a jó előzte meg, és most, hogy innen az űrből, vagy hát az űrintézetből kijárhatok Salendro megbízásainak tárgyában, a tárgytalanság az a rossz, ami megelózi a jót, az akciót, amelynek a végén megkapom az űrbért. De nem akarok a dolog elébe vágni.) Elég az hozzá, hogy én akkor még mindig Barátomnak, így, naggyal, tekintettem a kis Lardensót, és meg akartam kérdezni, mi ez a Lodensar-ügy, tnert még ki is röhögött valaki, ahogy megkóstoltattam vele; mert összehívtam egy kisebbfajta tár~aságot, és fel akartam vágni előttük, mim van, hűha, Endrasbl, az igen, s akkor történt. A hasukat fogták, úgy röhögtek ki. Kérdezem hát az én legjobb kis Lardenso barátomtól, mi ez: Endrasol vagy Lodensar... azt mondja, így ne haragudj, úgy ne vedd zokon, és kezd eltűnni. Trükköt sejtek; joggal, hiszen még mindig beszél, nyomja a pseudo-praét. Több se kell. elönt a próbálhatriék. Mi van mégis? Keresem a thinnel, hát erre elnémul. Ott volt, esküszöm, ott volt, mert éreztem is, ahogy egy kemény belső valamin megcsusszan a penge; aztán elfacsarodott a szívem. Egy test voltunk, egy lélek. És tessék, Lodensart adott! Sikerült eltüntetnem a holttestet, és már ez is nagyon feldúlt. Mi a nyavalyának vannak ilyen problémák a világon... pontosabban: valakinek, aki épp az űrállapottól szenved, minek kell holttetemeket cipelnie; rekkentenie, reszketnie, hogy rajtakapják. Kérdem én: minek akkor az űrérzékenység? Na a globál-bio-processz nem óvja meg az embert a természetétől ellenkező... de hagyjuk!

A professzor által okozott csalódásnak már komolyabb következményei -jehettek volna. Ott kellett hagynom, és nyílt színen kellett menekülnöm. Megismétlem iménti panaszomat: miért csak én érzek mások helyén űrt, miért csak én szenvedem el az ekképp a magam helyén támadó "fekete lyukat", ha aztán legalább sivár ellenszolgáltatásul nem lehet részem akkor is űrhelyzetben, amikor erre valóban szükségem volna?

A kis L`Ardenso holttestét egy közös barátunknál; a kedves szólóplasztofonosnál rejtettem el. Régi hangszerei között. A balszerencsét a nosztalgiahullám hozta: feledvén a régi bal-placokat, a pseudolit jellegű prae-helyzeteket (nemcsak a zene és a tánc, nemcsak a plaszticitás remekei, a kivetülés újabb lehetőségei, az űrlubickok és a szépülő interglobális állomások határozták meg a hajdanidőket! volt ott más is: a géppártiak, a PÉG-hivők, a tudattágítók elleni, állandó küzdelem, ezek harca egymással; volt azért ez is), feledvén azt, hogy 2550 körül egy egész neo-civilizáció omlott össze, modernül, diszkréten, de összeomlott, átsugár= zásokkal kürtották a kivetülési pontokat, milliók haltak meg, s ezt az átcivilizálók nem is bánták, s örök kérdés volt, hogyan lehet összeegyeztetni a "nem ölünk" elvét a "de jó-lenne-ha-megdöglenél" vágyott gyakorlatával. Ám a nosztalgiahullám plasztikus alakot öltött, sokan az önmagukból való kilépés gyakorlatát kísértették (szemen át, fülön át; fellendült az orr-neofül-gége-neoopt gyógyászok dolga, az önmeg-haladásból igen sok esetben állandósult könnyezés, fülzsiradékfolyás, takonyömlés, nyáladzás lett csak); visszatérések kora volt ez, és sokan azt állították, hogy titkon végzett kísérleteik eredményeképpen messzemenőkig ki tudnak lépni önmagukból; és ezen némelyek: a) felháborodtak, b) nevettek, mondván, hogy hatszáz évvel ezelőtt már megvalósított dolgokat elevenítenek fel, s akik ezt eltürik, az újcivilizátorok, azért teszik, hogy mutatós eredroényekkel büszkélkedhessenek, s ha üldözik az ilyesmit, nem igazából, c) ott voltak a mindenkori irigyek, akik bármit rosszallással fogadtak, ami több volt, mint saját tehetségük vagy birtokuk. Ebben az összetett korban, amikor bármit lehetett "globálbio-processz"-nek nevezni, bármit "pseudo"-nak, "post"-nak, "prae"-nek, "futuro"-nak, "plac"-nak (plac: ez volt a legtartományosabb jelentésű szó, mert kifejezte a helyet, a dolgot mint ü ességet, a dolgot mint szétpukkanást, az állapotot a dolog előtt és után; már-már neoszeretkezés-íze volt olykor ennek a szónak, főleg ha ellenkező nembeliek ajkáról hangzott el, kapcsolatteremtésre való felhívásnak is lehetett értelmezni, ám épp ezért lettek ebből a legcsúnyább félreértések aztán); bármit lehetett nevezni bárminek és támadni akármi alapon. Tény volt persze egy-egy olyan dolog, mint a kis Lardenso hullája Orsendal, a hirtelenszőke szólóplasztofonos régi hangszerei között. Előnosztalgiázódott; és Orsen-dal diszkréten megkeresett, mi ez. Tudta, én rakodtam a hangszereket; a rá jellemző választékos kifejezéssel csak annyit mondott: Terakotta! Tudtam, nincs mese. Ilyen szavakat - főleg ha tripóddal is megtámogatják jóhangzásukat - sosem bírtam jól elviselni. A tripód-nak több fajtája van, a testszögező rég kiment a divatból, és a Para-, Meta- és Galaxa-pontokat megcélzó tripódot nem meri használni senki, iszonyú folyamatot indíthatna el, és ölésnek számítana; Orsendal tehát, jellegzetes északi kegyetlenséggel - Meleg-Alaszka lakója, az ottani mesterséges trópuson nőtt fel, és futurocsimpanzával kezelték a génoidjait; ez a génoid-kezelés, mint maga az állítólag feltalált génoid is, afféle nesze semmi, fogd megjól, de a legjobb fogdmegeket épp ezért ez neveli, és azonos azzal a 2400 körüli gyakorlattal, melynek lényege ez volt: jól meggyötörni a globáltérlakók egy kis csoportját, hogy megkönnyítésük után a többi globárt, vagyis a többi térlakót ők maguk még jobban és célszerűbben gyötörjék: és Or-sendal ezt az iskolát kijárta, mint ő maea mondta. azért, hogy a kort a húrokban érezze, és neospaceo-falakkal dolgozott, ezek sugárzásokat küldtek az in-terglobális állomásokra, s onnét a hallgatóságra térrezgések sugároztak vissza; Orsendal a jellegzetes típusa volt annak a neoplasztofonosnak, aki spaceoid jellegűvé teszi a nagyon is orbitális igény szerinti mű-vészetet - és még tipikusabb mindefféleséggel, vagyis effektussal közölte velem, hogy ezt ő már nem tudja eltussolni, és csináljak valamit a hullával. Menjek be a tárolóba, jön utánam. Tudtam, hátsó szándéka van, hiszen ő jön majd hátul. Ezért azt mondtam neki: "Pajtásom..." És akkor eltűnt. Űr volt a helyén. Azonnal kipróbáltam, ott van-e. Hang nélkül csuklott össze. Keze a zsebében volt, és egy bio-bilincset markolt, melynek piciny tűhegye volt, ütőérelvű, vagyis ha forgolódni kezdek benne a csuklómmal, finom thin-áramot vezet a vérbe, amely cserebomtást idéz elő. (A tropikus Alaszka jellegzetes fegyvere, az úgynevezett lazac-pirána. Ez az elnevezés is jellemzi merőben yven-evenoid korunkat.) A szívem akkor szorult el egy kicsit, amikor placebójában, vagyis a kis oldalál-táskában megtaláltam a lebernyeghordású "Jekyll és Hyde"-kiadást s benne a szeretetteljes anyai dedikáci-ót: " ..vigyázz magadra, kisfiam, emlékezz rá, hány esteaalakultál át, míg álomba csíjgattalak..." Eltettem a könyvet, majd ott álltam a két hullával. Reméltem, Orsendal nem számolt be még senkinek a dologról, így hát otthagytam a terepet, mintha mi sem történt volna. Különös teltséget éreztem; csaknem hánytam. A kis Lardenso, dr. Saleno professzor és Orsendal szólóplasztofonos. . . itt tartottam. És az űrképzö jelleg egyre fokozódott. Nem mondom, hogy "az én jellegem", hiszen sokkal személytelenebb volt ez; mondom viszont, hogy ha fejlettebb, futurizmatikus társaságban mesélem el a dolgot, feketelyukképzőnek tartanak, erre mérget veszek. Mérget próbáltam bevenni, de aztán úgy döntöttem, inkább nyelem tovább a mérget. A kis Lardenso a 101-edik eset volt, amikor eltűnt valaki a szemem elől, és Orsendal után újabb 30-40 esetben gyakoroltam a türelmet: ugyan mit kell nekem ellenőriznem, hogyan áll a globáltér? Van, ahogy van. De Salendro emléke mind erősebb lett bennem. Az Endrasol is hatott. A kis Lardenso egész készletét elszedtem, továbbá egy címet, nyilvánvalóan ez vott az Endrasol-depó. Orsendaltól a .,Jekyll és Hyde" maradt rám, a boldogtalan tudós története, aki jobbik és rosszabbik énjét mindegyre szét akarta választani, de az ekképp megteremtett Mr. Hyd~ győzött, és gonoszságával elpusztította őt, a kettős létezés nem volt kivihető. Kivittem magammal a vécére a könyvet, ott olvasgattam, bár tudtam szinte betéve. Betettem hát a placebómba, és bíztam benne, lesz bátorságom megkeresni egyszer az anyát (Ordensa-lét). A trópusi Alaszka úgyis régóta vonzott. Húszharminc névtelen ellenőrzés után határoztam el magam a nagy útra. Interglobális állomásról mintegy húsz perc volt (az átszállási idő egy óra negyven percével megtoldva se több két óránál) az út. Közvetlen légi forgalommal félóra. A gyalogszert választottam; a placebómba új lebernyegeket szereltettem, amelyek a kivetülést állítólag elősegítik. Vettem egy thin-sugár-sűrítőt, megnézettem a Para-pontomat, és rászereltettem egy hatfokozatú áterősítőt. Elviekkel is felvérteztem magam, például eszmebesugárzással, és titkos tervem az volt, hogy alakmásomat érkeztetem meg csupán a trópusi Alaszkába, én magam a kiszárított, majd újra feltöltött Húsdóm-öböl partján pecázok. (Húsdómnak a beleölt tömérdek lénykivetítő miatt -emlékükre! - nevezik az egykori Hudsont; különös kéj lesz, gondoltam, lénykivetített állapotban nyugtatni az idegeimet ott, ahol effélékért jó négy és negyed évszázada százezreket vetítettek át teljes valójukban az űrbe s azon túlra.) Gondolataimat, érthetően, e kérdés köré összpontosítottam; s öntudatlanul is effélék forogtak, szaturnálisan, a fejernben. Gyűrűsen hevülni éreztem az agyamat; ez aztjelentette: öcsi, merőben a megragadottság állapotában vagy, nem tehetsz ellene semmit, az ára viszont, amit javadra írhatsz az elszámolásnál, az, hogy globálvalódnak ezt a részét -az agyadat - is jól letapizod legalább, s diszkréten, minden álmodozás nélkül és a magad rovására! Nem mentem azonnal a tóhoz, letelepedter~ a gátnál. (A Húsdóm-öbölben van egy kis mesterséges tó; világritkaság, globál mondhatom; és a leghőbb vágyam az lenne, hogy egyszer majd, valami küldetés jutalmául ne csak azt kapjam, hogy... de ezt majd befejezésül.) Szóval, hogy egy kis mellékes is legyen, és felkereshessem ezt a mesterséges tavat. Ugyanis mesterséges vize van, és a mesterséges viz a természetes víztől semmivel sincs elkülönítve. Miből tudja az ember mégis - gondolom, a globáltérlakók ma is tudják -, honnét kezdődik az igazi víz, meddig tart a mesterséges tóvíz? De rögtön valami mást is megjegyezhetek: itt, űrállapotban vagy az űrön túliban, egyszerűen "ember"-nek érzem magam, függetlenedtem a globáltérlakástól. Például ha visszaemlékszem Orsendal fenyegetésére, ahogy a tripóddal elegyesen támadt rám, a Para-pontomat elvben, két egyéb pontomat valóságosan odaszegezvén... hát itt most ilyen nincs. De erről is később!

Kivetülési próbákat végeztem. Egy elhagyott erdőségben. Tíz kilométeres távval próbálkoztam; ha elvben megy a kivetülés, akkor tíz kilométeren rögtön mennie kell. Például ott ülök és pecázom, és kivetítem magam - és a másom ott sétál tíz kilométernyire egy kiapadt kavicsbánya tavában. Visszavetítéssel fel is hozhatom onnét! Felmérhetetlen, mi mínden érhető el kivetítéssel; természetes; hogy az újcivilizátorok (akik saját sorainkból kerülnek ki) nem érzik magukat "biztonságban" ilyen kísérletek láttán. Saját céljaikra persze kísérleteznek ők is; csak ez olyan dolog állítólag, amihez a magánkezdeményezés, a belső meggyöződés nagyon kell. Talán épp ezen múlik; a három alapponton túli vágyon; esetleg egy negyedik alappal is rendelkezik az ember? Negyedik alapponttal? Elértem a harminc kilométert, és visszavetítettem magam. Újra egyetlen voltam, ám alighogy visszavetült belém a másom, feltűnt valami. Idegenül éreztetri magam - feszengtem. Nem illettek össze jól a dolgok. Testileg igen... szellemileg nem. Meg kellett bacátkoz-nom a gondolattal: testileg önmagamat, szellemileg-lelkileg valaki mást vetítettem vissza önmagamba! De hát akkor...

Másom a sóbányában (mert egy sóbánya gödrébe vetítettem be magam) találkozott valakivel, és benső lénycsere történhetett! Ilyesmit álmodni se mertem volna! De tessék! Újra kivetítettem magam. És lássunk csodát: száz kilométerre sikerült a táv. Visszavetítettem másomat, s most megint jól éreztem magam -saját szellememjött, a saját lényem. Nem nyughattam, vetítettem megint. Százötven kilométerre egy vendéglőbe. Ott ebédelni akartam. Érdekes éhséget kezdtem érezni, meglepett, hiszen úgy tudtam, megebédeltem már. Akkor a plaszto-optot bekapcsolva (kis tenyér-modell) híreket láttam: nem részletezem, kirabolták a vendéglőt, megölték a tulajdonost, engem üldöznek. Arra sem volt bátorságom, hogy másomat visszavetítsem... Rohantam, Selfcraft-láberőserkentömet be-

kapcsolva, ám éreznem kellett, ha komolyabb sebességre nem kapcsolhatok, elvesztem. Járművet kell szereznem. Így értem ki az útra. Vártam, hátha jön valami, speedolin vagy automortal, egyéb nyaktörőjármű. A nyakam volt a tét.

Jön-e jármű?

Jött. Bíztam benne, lesz pótkereke; thin-sugárral kidöftem a jobb elsőt; húsz méterről. Vakmerőség volt; ha ellensugáranyagra van állítva a kerék (a thines és lézeres kiszúrások igen gyakorivá váltak; ez volt az, ára a nem-ölés gyakorlatelvének!), ha bármi véd-an~ag-kisugárzással van biztosítva, ötszáz méteren belül elvesztem. S én, mondom, ott hasaltam az árokban, húszméternyire. Nem lett baj. A Rolett megállt. Kis speedo-mortale Rolett volt, asztromotorral; ott volt rajta a csillag. Ezek az asztromeghajtású motorok éjjel töltődtek fel, a csillagfény-energia felhasználásával. Nem rossz! Kiszállt a vezető, mosolyogva indult felém. Meg kell ölnöm, tudtam. Ám mit láttam? A földre estem rémületemtien... ...mert szakasztott én magam szálltam ki a Rolett-ből!

Én magam. Pillanatokba telt, míg megértettem: a másom!

Mosolya olyan volt, mint a thin-kés, ha fogunk közé szorítjuk. Nem várhattam tőle sernmi jót. Joggal! Hiszem magára hagytam, veszni engedtem volna. Különben sem volt igazi, hiteles irodalma ennek a kérdésnek. Tanulmányaim legföljebb amatőrködésre jogosíthattak - a neocivilizáció igénye és szándéka épp ez volt! Ám a lénykivetítés, mint mondtam, bensőnk legjava erejéből, legőszintébb vágyaink erejével történt mindenkor. Ha már ílyen nagyot hibáztam, fel kell vonultatnom, gondoltam, tiszta szándékaimat, s akkor lénymásom megbékül talán. Tény, hogy a fegyver az ő kezében volt, én magam elkéstem, ki voltam szolgáltatva neki.

Most-éreztem csák igazán, miféle hajmeresztő vállalkozás a lénykivetítés. Létrehozok "valakit", aki mégsem "valaki", de nem is senki. Aki én vagyok, s aki egyáltalán nem én vagyok... nem folytatom. Filozofálni se post-, se futurális módon nem volt idő ott. Vártam a jószerencsét.

Alakmásom elindult felém. Láttam rajta, nem fog irgalmat ismerni. Hiszen most ölt! Kirabolt egy vendéglőt, és ölt; nem tudja, hogy itt most épp olyan eonitókat élünk, amikor nem ölnek! Nem ölünk. Nem tanítottam meg semmire, mert csak az volt a célom, hogy minél messzebbre kivetüljön, s korlátlan urának hittem magam. Látnom kellett, hogy valaki beavatkozott! Valaki, aki ellenőrizhette tevékenységemet, s tudta, mit művelek az elhagyott erdőben. Tehát nemcsak az önkivetítés tlénykettőzés) lehetösége van adva, de ennek ellenörzése is - eszközökkel, szerekkel, belső ráhangoltsággal, adottsággal, tehetséggel, akarattal, kíváncsisággal, esetleg zsenialitással, önszorgalmúan, véletlenszerűn... vagy módszeresen. Netán megbízásból. Magánjelleggel vagy központilag. Kivert a hideg veríték. S akkor valami rettenetes történt. De hát tudhattam! Tudhattam volna. Alakmásom helyén hirtelen űr támadt. De ha eddig sokat emlegették a "fekete lyuk"-at, az ember "feketelyukszerűségének lehetőjét" - méghozzá tudományos feltételezés formájában! -, hát most minden arra utalt, hogy ez a magyarázat nem képzelgés. Igenis van "fekete lyuk jellege" az embernek (a globáltérlakónak). Van, van, van! Én láttam!

(És hozzáteszem: az űröi~r túliban mi másképp élhetnék, illetve létezhetnék ily mód, globállátogatólagosan például, ha nem az ilyen túli-közeg túliságának megfelelően illeszkednék! A kifürkészhetetlenbe: kifürkészhetetlen alakkal. De ne vágjunk a dolgok elébe.) Megrémültem. Mert alakmásom űrszerűsége azonnal kiváltotta bennem az automatikus reakciót. A próbatevését. Viszont ő igazán fel lehet készülve erre... Mi lesz ebből? Kés kés ellen? Döftem.

Iszonyú fájdalmat éreztem. Tudtam, ez a vég. Megdöfött ő is. Ledöftük egyrnást. Elfeketült köröttem a globáltér. Fekete lyuk volt egész globálérzékelésem, minden. Aztán érezni kezdtem, hogy öcsi... mintha nem lenne mégse semmi baj. Mi ez?

Kinyitottam a szemem. Megvallom, féltem. Féltem kinyitni, mert nem tudhattam, mit látok majd. Eléggé rémes volt, amit láttam, de hát üsse part. Alakmásom élettelenül hevert ott. Végképp nem tudtam, mi legyen! Mire jó, meddig érvényes egy ilyen alakmás? Esetleg az történik, hogy itt hagyom, majd egyszerre felbukkan, ebédelek valahol, és odazuhan a velem szemközti székre - holtan. Mellében a thin-késem, rajta az ujjlenyomataim... a vendéglőben nagy a kavargás, végeredményben megölhettem úgy, hogy senki se látta. És végem. Vagy bármi ilyesmi történhet. Mondom, ezentúl végképp ki vagyok szolgáltatva... ezt éreztem.

Be kellett ismernem: amikor az árny-közrendészet (amely nem akar tényleges valójával hatni, meghagyja a neo-civilizációt egy olyan állapotában, mely a pseu-do-plac és a realo-futuroid fejlődés különös vegyülé-ke, ám mindenképpen tarka és békés, e meghatározások számtalan hátulütőjével), amikor tehát a centrali-tás óv ettől a kísérlettől, a lénykivetítéstől, van valami igaza. Jogos az a prae-pol igény (szupermonopol!), az a szupra-pol érvformálás, mely kizárólagossá akarja tenni a lénykivetítés globáltérrendi, egyező (hajdan): állam, ország) jegyű művelését! Hiszen a globáltérla-kót a legnagyobb váratlanságok érhetik. Nem szólva a fájdalomról... mert amikor ott a gyötrő szúrást éreztem, lelki fájdalom volt az, alakmásom halála feletti! S hogy gyilkosa én vagyok. De hát a vendéglőt ö rabolta ki, ott ő gyilkolt...

Érződött, hogy én itt végzetes fordulat előtt állok. S érzéseim nem csaltak meg. Hol az az idegen, kérdeztem magamban, aki az imént alakmásom (másom!) bensőjébe költözött a maga bensőjével... s irányította ezt az egész rémséget. Kérdésemre hamar megkaptam a választ. Előbújt a csomagtartóból! Bernutatkozott. A tudományos bolygóbiztonság tisztelef~belije... ez volt a rangja, a neve pedig Sole-nard. Ismerősen csengett a név, hiszen tanulmányaim során meg kellett mérnem (az elemző stúdiumok divatos neve volt ez a 2980-as években) St. Yven és St. Even történetét, s ott egy Solenard fontos, bár vitatott szerepet játszott, s épp a lénykettőzés terén jeleskedett boldogtalanul! A jekyllógia és a Hyde-tan lábjegyzeteiben is szerepeltek Solenardok. Mert a huszonötödik században, azután a huszonnyolcadikban ketten is jelentős eredményeket értek el a duplógikus biozma-gorémák kutatásában; egyikük igen romantion alkat volt, lézerpárbajt vívott egy tudományos sarkitásának védelmében tudós kollégájával, és a lézersugarakat hárítva, ő maga emberségesen prae-thinnel kevervén a neo-lézert (gyengébb adag!), mindössze ellenfele antipontjait szúrta ki, megszüntetvén benne az eredendő kettősséget, s párthívvé hangolván ezzel őt magát, igy ölelkeztek össze (két kórházi hét után), s az ellenfél a járulékos önkettőzés leglelkesebb terjesztője lett; régi követöi csakhamar be is záratták egy tudatkutatóba. Ám innen ez a Solenard (Hsc. Shc. GG. SS. Sol-Enard; a család egyik névírásmódja) pátenssel (patentokkal is foglalkozott; villám-létformálásokkal stb.) szabadította ki illego-legálisan az ellenfelet. aki a szintén régi Roseland család leszármazottja volt; és éjente együtt hajoltak göb-gör-spaceóik fölé, köbösített időtényezővel hatották át a globálsötétet, mesterséges térrel bővítették a kongéniumot, s számos felfedezést tettek. Hajnalra doc. doc. sc. sc. sc. sc. sc. sc. dc. soc. Rose-Land mindig visszatért az intézetbe; érdekes, mesélte ez a`bizonyos Sol-Enard, hogy a tudományos munkát nem az intézetben végzik, ott... nem akarta mondani, mi van... és az érdemi rész onnan szabadulva tétetik.

Fzt tudtam a Solenard családról, amikor ez a Hsc. GS. váratlanul előbújt a csomagtartóból, s bemutatkozott.

Éreztem, nem lehet baj. Jól éreztem-e`? Nem tudom. Solenard megkérdezte, nem történt-e bajom. Fellélegzett, hallván, hogyjól vagyok. A kis fájdalom, mely a szúró, gyötrelmes halálérzés után bennem maradt, úgy véltem, számításba se jön. Akkor összeestem. Hosszú ideig nem is emlékeztem másra.

S mintha repültem volna. Arra ébredtem, hogy a speedo-mortale Rolettben ülök... de már nem tehetek semmit. A tenger felett repültünk.. . a Rolett és benne észveszejtve én... és semmire nem nyílt többé mód. Árnyék vagyok, éreztem, az árny-közbiztonsági szervek speedo-mortaléjában. Szaltónk végét nem értem meg tudattal; s lényemmel. Különös. hogy a szúró kis fájdalom ébresztett. Ám ez nerr~ volt a szokványébredés. Tó partján feküdtem.

Nem volt ez a Pontio Pilatori... és mégis... A bokrok... S mintha kőtáblaszárnyak suhogtak volna. Ám itt, ezt rögtön tapasztalnom kellett, az ember tele van efféle kőtáblaszárnyas képzetekkel. Hihetetlen, mik történnek ,,itt". (Aki itt van, nem ad külön nevet a helynek. Nem nevezi placnak, nem firtatja múltját, jelenét, jövőjét prae-post, futuro és egyéb meghatározásokkal. "Itt" van.) Templomrablók, sírgyalázók (persze: mind a huszonkettedik század előtti időkből) cipelnek képzeletben szárnyas oltárokat, a legnehezebb terhet, hárman-nég~en egy-egy három-négy mázsás orgonát. Ez belső ényszerük. indíttatásuk.

Itt mindenki annak él! A belső indíttatásnak. Általában helyhez vannak kötve vele. Legalábbis nem árulja el senki, ha titkon kijár. Ahogy azt a régi Rose-Landet a régi Sol-Enard, innen is ki-kisegit egy-egy éjszakára ezt-azt ez-az, még a globáltérből, ott élő. Csak erről nem beszélnek.

Én is csupán e rendkívüli körülmények miatt r~on-dom el, amit elmondok.

A viszontlátást Salendróval már vázoltam. Minek részletezzem. Salendro jó kapcsolatban állt a Megbízókkal. Akik nem globáltériek itt már, nem "űriek", nem "űrön túliak", hanem mintha "űrön túlon túliak" volnának. Képzeletemet meghaladja a helyhatározás.

Vannak. Ennyi bizonyos csak. És körkapcsolatuk van: a földi (a globális) térrel is van összekötődésük! A kis Lardenso... Dr. Salenó professzor... Orsendal. . .

Első megbízásom nem kötődött ismerős névhez. Nem is mindig tudtam, hogy a húsz-valahány további kipróbált űrré-váló közül épp melyiknek mi a neve... Salendro indított. Olyan volt egy-egy ilyen indulás, mint a globáltértől való búcsú. Nem tudtcnn róla. Csukott tudatejtőernyővel bocsátottak útnak. Nem tudtam: fölfelé, lefelé... Aztán a tudatejtőernyő kinyílt, és lebegtem.

Gyorsabb volt ez a lebegés, mint az aero-szuperek legsüvítőbbike. Eszmesebességgel szálltam, így éreztem.

Salendro mindig csúfolt az ilyen lelkendezéseimért.

Örüljek, hogy visszakerültem, ezt mondta. De hát hová kerülhetnék, nevettem én erre. Ő is csak nevetett. Második utamon rájöttem, hogy a jó Salendro azt a kommerciót öleti meg velem, akivel valami személyes elintéznivalója maradt. Talán aki ide átirányította őt a globáltérből.

Tény, hogy amikor a kommerció felérkezett, és itteni alakmást öltött (fájdalmat nem érez, de nagyon elcsú~tható), Salendro megbízást adott két orgonaci-pelőnek, s ezek a sípokra ültették a kommerciót. Majd öt orgonista nyomta a masinát, és a komrnerció felfelrepült. Vissza-visszazuhant a sípokra. Nem érzett semmit, de likacsosra "lelkizték". Érdekes ez is: hogy itt az ilyesmit lelkizésnek nevezik. A kommerció mehetett új alakmásért... nem tudom, hova.

Itt még annyira se közöl senki semntit a másikkal, mint a globáltérben, az úgynevezett földi életben. , De hát az én számomra ez is földi élet, mert egyre többször mehettem a földre. Alakot nem ölthettem. De tűt és cérnát mindig kértem. Kitől?

Sosem volt véletlen, hová megyek. Ama Megbízókhoz mindig komoly felkérések érkeztek.

S ahogy híre ment odalent, a globáltérnek ama bizonyos hasítékán (mert végig nem a teljes glóbuszról beszélek; a globáltér törnérdek hasítékból állt már a 3. eonito-ezred közeledtén, megannyi térrész létezett egymás mellett, s a legtöbbről azért nem volt fogalmunk, mert szinte semmiben nem érintett minket még földi életünkben), ama térrészben, ahol életünkben tevékenykedtünk, híre ment, hogy rejtélyes halálesetek adódnak... a Megbízókhoz áramlottak a felkérések.

Sok mindent kell tömören elmondanom itt. Ó, ez a szó... Itt!

Először is: miért nines alakom? Mert alakkivetítéssel, lénykettőzéssel foglalkoztam. Ez most: büntetésem.

De minden fogyatékosság erénnyé formálható. Állítólag.

Salendro tett róla, hogy hasznunkra legyen az alaknélküliségből fakadó képességem. Azok az alak nélküli zuhanások a "tudatéjtőernyő-vel"! Kinyílik, visszanyílik velem a világba a tudat! A globáltér... ó, megint itt van... "Itt" ez is. Ahogy az űr és az űrön túli... És...

De erről majd mindjárt.

Az ember sose tud semmit. Mi van még a kettősségen túl. Szívesen találkoznék a nagy Robert Louis Stevensonnal... ő meddig jutott? Visszajár-e például? Alakkal? Vagy jekylli és hyde-i kettőssége okán~ ő is alak nélkül?

Nézzük inkább az eseménytörténetet! A kis Lardenso apja már nem élt. anyja öngyilkos lett bánatában. A fia után halt. Maradt két Lardenso fivér.

A fiatalabbik küldte a megkeresést. A kérést a Megbízókhoz. A Megbízóknak megvan nvilván a földi lerakata. Ott kell Ierakni a pénzt. .A kisebbik Larden-so fivérre váró vagyon húsz százalékát. Itt fenn csak nevettünk Salendróval. Pénz? Hahota! "Tűt-cérnát is csak űrit használhatunk!..." Salend-ro hahotázott. Annyira tetszett neki, hogy én mániákusan alakot akarok ölteni. "Egy öltésnyire van az alakjától." Vagy: "Az igazi ember-öltő!" Vagy: "Van-e már öltönyöd??" lgy tréfálkozunk itt. Nem a legrosszabb hely.

 

Nem azonnal válaszolnak a Megbízók soha. És a Saleno esalád előbbre való volt. Talán mert hasonlít a nevük Salendróéhoz? Ki tudja? Egy nagypapát kellett megölnöm. A thin-késsel metszettem ki két pontját. A Meta- és a Para-pontot. Nem lehetett csak úgy kiszúrni, mert már igen öreg volt a nagypapa, 92 éves... és ilyenkorra a pontok, a legdöntőbb életirányíthatósági helyek kásás almaként állagosodnak. Ki kellett vágni. Fájdalom nélkül megy. A mai thinek érzéstelenítővel működnek.

Megsúgom: szuperfinom szívszúrással. És a két vitális kisugárzópont (régen PÉG-pontoknak is nevezték ezeket) csak nézetvilágot kifejező kiszúrásban részesül. (Kivágásban.)

Nevetve így is nevezzük ezeket: eserpont, alcser-pont, felcserpont. Megmondva ezzel, hogy miféle szintű feladat az elintézésük.

De az egész vállalkozás: komoly dolog. Kell hozzá egy hozzám hasonló alaktalan ember. Kellek hozzá én.

Kellett hozzá az űrérzékenységem. Vagy nem tudom, mi. Fantasztikus, hogy mindhárom család kedvet kapott az "űrítéshez". Nem rövid i-vel; hanem hosszúval: az űrré tevéshez: Űrré tenni, meglelkizés által. Ez a szakkifejezés. Rettenetes volt, ahogy én, aki épp az űrérzéseim miatt sodródtam a tragikus végű emberpróbálásokba, s ezért öltem... én most kénytelen vagyok megölni olyanokat, bűnhődésemül, akiket teljes testi valójukban jól látok magam előtt az éj sötétjén. Azok a hálószobák...

Micsoda különbség, ahogy én gyilkoltam, és ahogy velem most gyilkoltatnak. Mert mi volt egykor, lássuk csak. Nem láttam, ki áll velem szemközt. S az emlékképe is teljesen a fekete lyukba veszett. Döftem... többnyire azonnal, hang nélkül rogyott össze az illető, és akkor láttam őt újra. Menekülnöm kellett, rengeteg egyéb bajom volt... menteni a bőrömet és így tovább. Most?

Mindent látok. Csak magam vagyok űrnél űrebh semmi.

Kedves tárgyak... ismert zugok... becses, szerény emlékek... háziállatok... kilátás egy kertre... egy félbehagyott munka...

Rokonok, hozzátartozók a közelben. a szomszédos szobában vagy szobákban... s a békésen alvó egyikük-

ről se álmodná, hogy felbérelte a Megbízókat... És nekem mennem kell. Alaktalanul, nem láthatóan, nem tudhatóan. . . Csak én tudok mindent. És akik a Megbízókat felkérik... tudják, honnét ölöm ki az áldozatot. És ők nem velem törődnek, nem az én büntetésemet akarják. Ugyan! Kaptak egy jó ötletet, egy jó lehetőséget. És amikor megvagyok, amikor eltávozom egy-egy ilyen házból, megkapom a béremet. Megszégyenítő... bár azt kell éreznem olykor: boldogító. Niszen... Hiszen az volt elviselhetetlen a számomra, hogy a velem szemközt álló lény egyszerre űrré változott. S vele én magam is. Én csak a létezésemről akartam meggyőződni, csak a halálom ellen küzdöttem... iszonyatosan, boldogtalanul, bűnösen... és nem akartam semmi rosszat senkinek.

Lehet, hogy emlékezetem megszépíti a dolgokat. Lehet. De ezek az emberek, akiknek a felkérésére a Megbízók révén Salendro a világba visszaküld, ezek ölni akarnak. Érdekből és a többi. Pénzért. Féltékenységből. Bosszúvágyból. Titokőrzésért. Idegességből. Akaratoskodva. A Megbízók nagyon megrostálják a kéréseket. De egy szabály megkerülhetetlen: ha olyan család jelentkezik kéréssel, amelyiknek egy tagját már megöltem globáltéri létem során, akkor eleget kell tennünk a kívánságnak.

A professzor családja, Salenóék... Komoly összeget raktak le. De nem ez a lényeg nekem. Ahogy az áldozattal végzek, megkapom a béremet. Az űrbért. Amiért bátran lehet űrbérgyilkosnak nevezni engem. A szó minden értelmében. Bérem ez: létezésemet teltnek érezhetem. Telinek érezhetem magam. Nem érzek űrt. Bár nincs alakom, teljes vagyok! Teljes, mint soha azelőtt életemben. Teljes vagyok, nem formailag, de a testen és a lelken túli harmadik valami, ami az embert alkotja. Az egészül ki... semmijéből teljességgé, mindenséggé... A mindenséget érzem. Ez az érzésem. Ez a bérem. Az űr-bér. Az űrön át áz űrbe, az űrön túliba visszafelé emelkedve teljes vagyok. Teljes. Ez a teliség hajt. Ez mozgat egy reálglobál motort! Egy reálglobált. Globalitásom reális. Valósan létezem. Ezt érzem. Boldogság lenne... De főleg szégyen. Orsendal családja még gyalázatosabb volt. Féltékenység az ok. Egy nőt gyilkolok meg. Orsen-dal anyját. Az ötletet mi adta Orsendaléknak? Hogy a kis Lardenso anyja óngyilkos lett bánatá-

ban.

Orsendaléknál valaki bosszút akart állni régi féltékenységek okaiért. Orsendal apja. Az asszony egy fiatal férfival akarta otthagyni őt valamikor. Ebből semmi se lett. De... EI kellett végeznem a feladatot. Akkor kerűlt sor a kőzépső Lardenso fivér bsty-jára.

Teltség érzésével repültem vissza "ide". És lent az életben maradt egyetlen Lardenso fivértől tűt-cérnát kértem. Teljesen komolyan. Alakot ölteni.

- Retteg! - kiáltottam a semmiből a semmibe. Bár Salendrónak nyilván volt alakja, csak nem láthattam. Ez is egy változat volt. Teltségérzetem is elmúlt. Ott álltam kifosztva. Várhattam a következő feladatot. Salendro félrevont. Ne hallja senki, így közölte:

- Egy Roseland kér valamit... Kitalálod-e? Kitaláltam. Azt kell megölnöm, aki innen kisegít alkalmanként. De Salendro így felelt:

- Nem! Aki miatt ide jutottál, méghozzá idejekorán. Túlontúl is hamar. A ravasz Solenardriak itt a helye. Nem leszek féltékeny. Nyilván átfogóbb felů adatkört lát el majd, mint ez az enyém... Elindultam. Kinyílt a tudaternyőm. Megérkeztem.

Sosem felejtem el azt a terepet. Az iszonyatos sötétet.

Ahogy pontosan meg volt adva az út, át az ősi Solenard-kastély parkján. Roseland XXVI. gyakori vendég volt ott. Nem is rémálmodtam volna, hogy ott találom majd. De megyek sorban. Ahogy a parkon át is... ...ahogy ott is sorra jöttek a "szobrok". Fehéren meg-megvillantak a tökéletes sötétben. Fájdalom öntötte mintába nem létezö alakomat, vágyódásom, hogy ilyen legyek, mint ők. Ott volt a kis Lardenso, barátságunk egyik legszebb pillanatában, ahogy egy nippomotoros fisz-madarat (különös énekes!) dajkál... Emlékeztem a jelenetre. A professzor, ahogy még a szemeszter elején felszólít: látogassam szakterét, ahol a globáltértöredék legsűrübb thin-sugárzását előállító gép működik. Fantáziát lát bennem. Kiolvassa érdeklődésemből a gyengéd, szenvedélyes elhivatottságot. A lénykivetítéshez az kell, mondta. Annyi tragikus évszázad után végre jogaiba kell emelni a lénykivetítést. Bízik, hogy majd én... Orsen-dalt látom, ahogy szólóplasztofonjára hajolt... a szu-

perplasztofonra, amelyet valóban kevés választ el egy szuperplazmofontói... életadó hangszer, ezt mondhatom, és fekszem betegágyamban, összetört tagokkal, autóbalesetem után, szétrázott koponyával... és az orvosok azt mondják, sosem lesz többé ki mind az összes kerekem. . . Tizenhat éves vagyok... és Orsendal jön, játszik... és hangszere majdnem szuperplazmo-fon... és plazrnát termel bennem... a hangjaival... s talán ép leszek újra, érzem, talán... És orrfeusznak, fülfeusznak, gégefeusznak nevezem őt tréfásan. Ezt mind-mind elfelejtettem. Vagy... az űr elfeledte általam, bennem, feledni akarta velem. És fekete lyukait tátogatta elöttem...

És öltem, öltem, öltem. Bűnhődésemül pedig még rettenetesebben ölök, öiök, ölök. Megyek a parkban.

Az egyik szobor megmozdul. Mintha megmozdulna.

Világítani kezd. Most már nemcsak a fehérségével, de egyéb módon is. Kis hullaiülke-fény veszi körül az elsőt. A másodikat. A harmadikat. De sorra a huszon-valahánvat is... Akár egy panoptikum viaszkabinetje... olyan ez a park. A szobrok alatt,ott a nevem, hogy én vagyok a szobrász. Dan Sorel úr.

A szobrok megmozdulnak. Vagy csak az én alakta-ianságom kezd lobogni a szélben, a széllel, a széltől? Mintha el akarnék lobogni a szél elől, amelyben lel~e-gek... de nem mint egy lepedő, nem kísértetként... h,unem a legszabadabban... alaktalanul... És akkor azt érzem: meg kell semmisítenem művemet. Ott van Orsendal anyjának, a leg~dősebb Lar-denso fivérnek és Saleno nagypapának a szobra is, meg az első új-áldozatok alakmása... mind ott van. Egyre hevesebb a szél, a szuroksötétben, mely mintha égetne, cseppenként penselne már, hevesen lobogok. Alaktalan lényem égni kezd. A szobrok hűsére vágyom. Vágódom hozzájuk, csapdosok, mert a szél folyékony-aszfalt-forró... Verem a szobrokat. Csattogok az arcukon, a mellükön, a hasukon, lábaikat csapdosom körül. Kiverem legőszintébb kis barátom kezéből a megmentendő madarat, ízzé-porrá töröm a köveken Orsendal plazmo-plasztofonját, a professzor thin-sugárgépét megnyomorítom. Nők kezéből tépek ki gyerekruhákat, bennük talán gyerekeket is, apákat döntök fiaikra, a kert romtemetővé válik. Mint egy sírkert, olyan utánam a park, a Sole-nardok ősi birtoka. A széttört darabkák szemtépő fénnyel kezdenek

villogni. Alaktalan lényem képzeletében neveket rajzol ki ez a fényjelenség. Nem is mondom a két nevet. Megyek a ház felé. Most végre valóban meg akarom ölni Solenardot. Ezért. Ezért a fogadtatásért. Hogy végig a magajátszmájátjátszotta velem. Ellenem. Miért? Mert ez a foglalkozása. Mert beletébolyul a józan hivatásába. Elhárítani a gonoszt, a tébolyt, a rendhagyót... lehet ezt ilyen képzelettel, ekkora tehetséggel, ennyi jobbra érdemes akarattal csinálni, mint Solenard? Érdemes ennyi jó, duzzadó erőt pazarolni ilyesmire? Ha nem őrült, aki teszi - a válasz: nem. Élő holttesten bukdácsolok át. Ez még szinte meleg. Roseland XXVI. az. Tudom. Én szúrtam leř Előttem pár pillanattal maga Solenard? Itt kell lennie, ez bizonyos.

Alaktalanul megyek a házba. Törnék-zúznék. Tovább. Hogy neki fájjon.

Akkor megragad valami. És iszonyatos refl~ktor-fény gyullad fel körűlőttem. Az ajtófélfáról nyúlik le értem két kar. Ismerősek. Már tudom: az én két karom. Ott vagyok kivetítve az ajtófélfa fölött. Igyekszem kitépni magam saját karjaim közül. Sikerül. De most ezzel a lendülettel előrebukom, bele egy tükörbe. A tükör széthull, mőgőtte az alakmásom: himbálózik felakasztva. Hanyatt vágom magam, reccsen a padló. Széthasad a padló. Alakmásom fekszik, csontvázszerűvé foszolva lent.

A padló visszacsattog rá. A tükör visszaépül. Az ajtófélfa sima, elegáns. Nincs ott senki. Csak ketten vagyunk ott. Solenard és én. Solenard egy gép mögött ül. Tudom: ez az én szerné-lyes gépem. Solenard bekérette a gépet. És sorra vetíti ki alakjaimat. Int, várjak. A központi gépterem remekműve. Gyerekkorom óta készülnek ezek a plasz-to-mások. A kivetülés problémája rég meg van oldva. Lehetnék eszerint akárhány éves, napos... ott lehetnék, bábként ugyan, mégis: bármely élményemben... A legszebb dolgok vehetnének körül. Élhetném újra az életemet. Nem éreznék űrt, fekete lyukat... nem rontana meg az elmúlás. Kedveseim nem halnának meg teljesen soha - mert ez az.alakjuk jóval több lenne annál a semminél, amivel sújtanak. Amelytől, talán ez is egy magyarázat, a fekete lyukak tátongani kezdenek az ember körül... s ha érzékenyek vagyunk, már igen hamar.

Solenard kivetíti legújabb alakmásomat is. Iszonyú, térzord (!) lobogás, sziklaszélvész. Recseg-ropog a felülete, szobrokat, lényeket tör. Szilánkok borítják. Nekirontok.

Előlép gépe mögül, nehogy a masinát baj érje. Mond neki pár bátorító szót (!), s figyelmét nekem szenteli. Előnyöm, hogy alakmásomtól függetlenül lebegek. Csalogat maga után. Besurran egy kis ajtón. Én utána. Nincs ott semmi. Csak iszonyú bűz. Cellában vagyok, melynek nincs kijárata. És az életem minden szaga ott van. Fuldoklom alaktalanul is... ételbűz, ürülékbűz, ~bélgázok bűze, hónaljaké, verítéké, megromlott ételé, égett szagok. A halottak oszla-dozásának ódora.

Földre roskadok, szélzsák tartalmaként. Mintha belőlem ömlött volna ki ez a bűzhalom. Hogyan kerülök ki innét? Nem tudom. Solenard hatalmában vagyok. Nangok cellája a következő. Sikolyok, orditások, bőgések, toporzékolások zaja, suttogások, nyögések - mind az enyém. Vannak hangok,ů ahogy bűzök is voltak, melyekről tudom: még az enyémek lesznek. És áldozataim hangjai is hallatszanak. Hullakamrába v~sz tovább. Legyek halomban, egerek, nyulak, néhány lelőtt madár... itt nincs szag, nincs hang. Xavinet és bollobarit anyagú lények. Még halálukban is olyan tiszták. Megkönnyebbülök. A következő terem is steril. Gépemberek ülnek géppultnál. Ők fognak ítélkezni felettem. Az űrbeliek másai. Sosem láttam ezeket a figurákat. Szerepük gépies. Szerepem gépies. Alaktalanul állok előttük. Csak azért vonnak feleiősségre, amit kérésre követtem el. Amit a mindenható Megbízók utasítására tettem. Az űr parancsára, mondják, jogosan cselekedtem. Meg kell próbálni, mire számíthatunk. Próbáim jogosak voltak. Nem lett volna miért bűnhődnöm. Bűntudatom a teljes tudatlanság tükre. Sötét lyuk vagyok vele én magam.

Ebbe a sötét lyukba töltik most bele a bűzt, a rémhangok tömegét, a törmeléket. Ettől lesz telt alakom. Szinte szétrepedek. És töltik, töltik belém. Géppel. A teltség: könnyedség is egyben. Csak legkülső hártyám feszül borzalmasan. Lebegni kezdek.

A lebegés: tévképzet. Egyre feljebb járok. Tévképzei.

Fent vagyok, Salendro fogad. Nem.

Tréfálkozunk. "Tűt, cérnát...?" Hahota. Nem.

A valóság ennyi: Solenard tűt, cérnát hoz. Összeölti alakomat. Benne a külső "szélhártyában", mely mint egy gyulladt hashártya, úgy fáj, minden, ami csak történt velem életemben. Amit csak csináltam. Azokból a tárgyi jelekből egy egész roncstelepre való. Belém varrva, mint valami gyulladt hártyazsákba. Az űr hártyája vagyok. Az űrnek fájok. Az űr nyög velem. Elszenvedem még nyögéseit is. Nem becsültem az űrt. Nem mertem tisztán cselekedni parancsára. De már nem vagyok képes gondolatokra. Tudatom közben fent jár. Engem a már megásott gödörbe raknak. Gyulladt külhártyámat most elvágott gyökerek, kövek, rögök kezdik guberálni. Szeméttelep vagyok, elvesztettem a tiszta űrállapotot, bekerültem a földbe. Temetnek? A gödör rám zárul.

A guberálás most iszonyú mohósággal folytatódik. Rám szabadul a föld alatti világ. Most tudom igazán, mi a fekete lyuk...

Szednek szét... és mindent a gyulladt hártyán pasz-szíroznak keresztül. Mintha meg akarnák szülni belőlem azt, ami általam pusztult el. Élőhalott vagyok. Fentről megindulnak a munkálatok. Rájöttek, hogy engem még nem lehetett volna eltemetni. De nagyon lassan ás, aki ás. Tudom, maga Solenard az. Két kézzel ás. Két véres kéz érkezik le hozzám. Húz, kifejt.

Nem bír kihúzni. Nem tud kifejteni. A guberálók nem riadnak el. Jogaik öai ioaok. Örülök, hogy zsákszerűséoemből szinte minden kikerül. Nem maradhat abban semmi, odatúlrói semmit se hoztam. Szélalak maradok, ha me~szabadítanak mindentől. A gyulladt fájás csitul. És most... semmi sincs bennem. Fellibbenek. Elhúzok Solenard mellett. Puszta szél vagyok. Fent várnak. Micsoda fülledt még az űr is. A szabad levegő világa, a levegő-se tere. M icsoda fülledtség hozzám képest. .

Szél vagyok, sodrom mind a tereket, melyek űrnek rémlettek előttem és velem, még valaha, életemben. Megannyi teltséget veszek körül. Tudom, nevetek. Tudom, boldog vagyok. Van ez. Most az vagyok. EI-elsodrok létezöket, túliakat. Ide-oda járok a glo-báltér és az űrön túli világ között. Tudatomat is meglegyintem. Salendróval beszélget, szegény szerencsét-, len. Mit tudhat rólam? Önmagáról tudja-e még azt,

Nem vagyok senki. Tudom, mi az: senkinek lenni. Van egy különös képességem: létezőket tüntetek el, látszólag. Teszek láthatatlanná. Például ketten beszélgelnek. Átsöprök a színen. Láthatatlan lesz előbb az egyik, majd a másik. Azt hiszi, a szemközti fél az ok. Szeretné tudni. hányadán áll.

Még vár türelemmel. De majd ér~... Valakit kiszemelek. A középső Lardenso fivért. Aztán mellé veszem a professzornét. Majd Orsendal apját.

Hajnaltól estig vanůprogramom. lgazán belső tapasztalatból tudom, mit művelek. Mit éreznek azok, akikkel csinálom. Lardenso revolverlövése... Solenard a helyszínen. A professzorné~elájul egyre. Huszonhetedsz~r ájul el három nap alatt. Lardenso zsarolóleveleket kap. Solenard emberétől.

Orsendal apja lesodródik a mélybe. Talán egy kicsit türelmetlen vagyok. Erősebben legyintettem meg egy estélyen, átbukott a korláton. Nem hittem volna, hogy lesz még ez a "harmadik felvonás". Lardenso fülében zúgni kezdtem. De any-nyira, hogy ömleni kezdett a fülkagylójába a vér. Döbbenten rázta a tenyerébe a vörös folyadékot. Üvölteni kezdett. És a vér dőlt, dőlt... Lardenso fejében ott zengett visszhangom. Míg egy revolverlövés véget nem vetett mindennek. Harmadik halottam sem váratott sokat magára. Az elmegyógyintézet... ó, mely régies szó... A tudatkutató tudományos intézetben: zörgetni kezdem az ablaktáblákat. Solenard a hibás; miért ilyen régimódi épüietbe vitette. Az asszony kiveti magát az ablakon. Egy rózsa-ágyás karója szúrja fel. Azonnal meghal. Keresem Solenardot. Elégedett vagy velem, ezt akarnám kérdezni tőle. De nem találom.

Sehol nem találom. Óvatos, ravasz ember. Akkor meglátom végre.

Dolgozószobájában ül, rettentő bűzeim kis zacskókban körötte, rt~mhalmaz körötte, szobrok töredékei, élettöredékek - művem. Ebből próbái valamit csinálni. Szegény barátom, érzem. Szegény professzorom, tudósom. Szegény zenészem, játssz rajtam valamit. Kihajol ablakán, ujjai belemarkolnak a levegőbe.

Nem bántom. Mintha integetne utánam.

Bízik benne, hogy a sikere Leszek. Szegény, szegény. szegény. Még mennyit kell igyekeznie. Fent az űrön túl Salendro nevének betűivel játszom. Csak ilyen bambán. Összerakok belőlük efTéle neveket: Lardenso, dr. Saleno, Orsendal. Mindenki engem néz: Ilyen szél se volt még a világ felett. Most van. Írok én is. Solenard neve is kijön. Meg sok egyéb. Írok. Szeretnék olyan lenni, mint Solenard. Tudom, hogy erre többé nincs mód. Mégis írok. Elolvasni ki fogja? Nem bízhatom a szélre. Én magam vagyok a szél. Én magam vagyok. Magam. . Akkor egy nap üzenetet kapok. Álljak készen. Mennem kell valahová. I~e az úticél nem a Föld. Várakozom. Sokkal nagyobb szél jön. Szétfújja egy pillanatra az űrön túlit. Majd visszabillen minden a helyére. Számomra most ez az űrön túli világ, a "túlvilág": egyetien fekete lyuk. Ezen át távozom. Olyan, mint a bűn. Sötét. Mint a tisztaság kapuja, olyan. Ezen túl nem lesz semmi, amihez valaha is értem volna életemben, halálomban. Túljutok azon az állapoton is, amely a halál után van. Mivé leszek? Nem tudhatom.

Egy lyukon át távozom. Ahogy a világra jöttem. Tisztán. Akármüyen "szennyesen". Ez mind csak a születés előtti állapot rémképsora volt? Csak azt éltem át, ami vár rám? Ott vagyok még anyámban? Egy nagy anyagépben, amely: a világ?

Nincs válasz. Nincs semmi több, amit elmondhatnék. A többi: felfoghatatlan azoknak, akik értesülhetnek róla.

E pillanattól fogva: vagyok. Valóban én vagyok én. Utolsó gondolatom szegény Solenard. Meg kell eröl-tetnie a fantáziáját, ha további sorsomról mondana bármit.

Remélem, itt abbahagyja. Remélem, nem ér hozzám a képzeletével sem. Elbírja, hogy... egyszerre eltűnök előle... a képzelete elől is. . . Nem, ezt sosem fogom megtudni. Abbamarad-e itt a történetem... Nem tudom meg. Nem tudom. Csak inintha valaki most megszűletne általam. Mintha valaki végre születne is. Vagy csak el tudom fogadni, végre végképp elfogadhatom a sötét és tiszta űrt? Nem mocskolom be többé sernmi próbálással.

Ám legyen!